Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Tüskés Tibor: A parabola-novella (Mészöly Miklós: Az árnyék)
magánya, 1989). Kísérletező kedvének jele, hogy egy kötet lírai művet, versprózát is publikál (Esti térkép, 1981). Az árnyék először & Jelentés öt egérről című kötetében látott napvilágot. A kötet elbeszélései műfajilag látszólag annyi félék, néhány írásból áll a könyv. Van itt kisregény-terjedelemre duzzadt írás (Magasiskola), regény szinopszisnak tekinthető életrajzvázlat (Teréz krónikája), klasszikus novella (Idegen parton). Találni a kötetben jelképes, szimbólum értékű történetet (a címadó írást), az emlékezet sötétkamrájában előhívott zsúfolt képsort (Film az Emkénél), objektív tárgyilagossággal rögzített jelenetet (Balkon és jegenyék). Egyszer csupa dialógusból építi föl az írást, valóságos színpadi jelenetet formál (Az Állatforgalminál), máskor minden párbeszéd hiányzik az írásból, jóformán az egész novella tárgyszerű leírás, írói közlés (Történet). A különbségeknél fontosabbak az egyezések, a írásokban föltáruló írói szemlélet azonossága, vagy legalább is rokonsága. „Fogas kérdés — írja egyik Naplójegyzeté ben Mészöly —: a következetes emberek gyanúsabbak-e, vagy a következetlenek? Biztatóbb, ha valaki váltogatja a bűneit, s nem köt ki egynél? A tévelygések, elvakultságok vajon az időben mérődnek elsősorban, s csak másodsorban a pillanatnyi indulat mélységében? A rabszolgaságban mi volt iszonyúbb: a bánásmód vagy hogy annyi ideig fentmaradt? Persze, a kérdésfeltevés helytelen. De különös módon mégse haszontalan, ha meditációs anyagként kezeljük.” A jegyzetet — most már a kötet írásaira alkalmazva — valahogy így folytathatjuk: kegyetlenség-e, amikor a pusztai szabad madarat, a kitűnő ösztönű vadsólymot befogja és gyilkossá neveli az idomár, vagy a természet átalakításában célszerűséget kereső ember jótékony segítője a vadászmadár, amikor a halrabló gémekre ereszti, hisz ezzel értéket ment, halastavait védi? — Van-e feloldozás az elkövetett bűnre? A bocsánatkéréssel jóvá lehet-e tenni a rosszat, vagy nem? Két bűnt lehet-e különböző mértékkel mérni? Hogyan lehet a jót elválasztani a rossztól? — Azt kell-e elpusztítani, aki megzavarja a kialakult „rendet”, vagy az válik antihumánussá, aki terrort és gázt használ mindazzal szemben, ami változást hoz a nehezen megteremtett harmóniába? — Mi emberhez méltóbb: átlépni, mint az árnyékon a háború zord emlékein, vagy húsz év múlva is, a múlt terhével a vállunkon, idegenül élni az új, megváltozott környezetben? — Nem árulunk el titkot, ha elmondjuk, hogy ezek a kérdések — a magunk megfogalmazásában — ugyancsak az író kérdései, olyan kérdések, amelyek a kötetben egy-egy elbeszélés (sorrendben a Magasiskola, a Tragédia, a Jelentés öt egérről, a Film az Emkénél) magját alkotják. S bár lehet, hogy egyik-másik kérdésfeltevés ezúttal is „helytelen”, „de különös módon mégse haszontalan, ha meditációs anyagként kezeljük”. Mindezzel talán sikerült érzékeltetni, hogy Mészöly számára sosem a cselekmény, a történet, a sztori a fontos, hanem a gondolati és meditációs anyag, amit rájuk épít, amit hozzájuk fűz. Vonzódik a kalandos, veszélyes történetekhez, de nem azért, hogy izgalmat keltsen, hanem azért, mert szerinte az ember a veszélyben, a váratlan lehetőségekben, az életére nehezedő árnyak között lehet önmaga, mert a igazán emberhez méltó feladat a felelősség, a veszélyeztetettség vállalása, saját sorsának választása és elfogadása. Mészöly nem egy hőse elmondhatná Radnótival: „a folytonos veszélyben, bajban élő / vad férfiak fegyvert és hatalmat érő / nyugalma nyugtat...” Nem egy írása szó szerint is a nagy vízválasztó, a háború szorongató napjait idézi (Tragédia, A három burgonyabogár, Film az Emkénél, Történet), s „folytonos veszélyben élő” alakjai, a Magasiskola idomárai, a Tragédia Judit-ja, a háborút megjárt katonák (A három burgonyabogár) a „fegyvert és hatalmat érő” nyugalomig jutnak el. Ilyen vagy olyan mértékben tehát parabolák, példázatok ezek az írások: a pompás leírás, az érzékelhető, sűrű, fojtott atmoszférájú cselekmény mögött mindig van egy mélyebb réteg, sokszor csak rejtett, sejthető, máskor célzásokban, utalásokban kimondott jelentés. Az olvasó gondja: a hangulat burkát lehántani, megkeresni a mélyben a gondolati magot, a tűnődésre, a meditációra alkalmat adó jelképet. Mészöly pályáján a hatvanas években jelentős fordulat következett be, prózájának hangvétele, jellege nagy átalakuláson ment keresztül. Míg korai írásait a többértelműség, 34
