Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Tüskés Tibor: A parabola-novella (Mészöly Miklós: Az árnyék)

az irracionális, a transzcendens, az álomszerű elemek túlsúlya jellemezte, a hatvanas évektől kezdődően Írásaiban megnő a tényszerűség, a tárgyilagos leírás szerepe, — bár korábbi elbeszéléseiből sem hiányoztak a valósághű mozzanatok, a „képek”, a „krónika”, a „film”, a „jelentés” hűsége (hogy néhány, novellacímekben szereplő kifejezését idézzük). Újabb írásaiban viszont a „tények parabolája”, a megfigyelés, a tapasztalati világ érzéki szintje, a látvány pontos rögzítése, a tárgyias közlés, a „történet”, a „pontos történet”, a „levél”, a „nyomozás”, a „térkép” dokumentatív hűsége (hogy ismét írásainak címével jellemezzük) kapott nagyobb hangsúlyt — bár érdeklődése változatlanul megmaradt a metaforikus ábrázolás, a transzcendens világ iránt.

Mészöly Miklós korai írásait találóan jellemzi Béládi Miklós: „novelláiban fel-fellobog- tak a sejtelmes, homályos, többértelmű hangulatot sugalmazó lidérclángocskák. A metaforát lefordítva: sok írásában a reális történet, a valószerű cselekménybonyolítás megtelt álomszerű, vizionáló jelenetekkel, irracionális képsorokkal. Mészölyt sokáig foglalkoztatta az élet kibogozhatatlan szövevényeiben, apró részleteiben megbúvó titokzatosság, több jelentés; úgy vélte, hogy a hétköznapok tapinthatóan valóságos eseményei összefonódnak, közvetlenül érintkeznek az irracionálissal. A valóságosba beleszövődő nem valóságos elem pedig nem közelíthető meg hagyományos írói eszközökkel: olyan módszerre van szükség, mely egyidejűén éri tetten a köznapi észlelésünk számára valóságos eseményeket — mögöttes tartalmaikkal együtt. Ez magyarázza, hogy ekkor főként a megérzés, a lélektani sejtetés, az ösztönös ráébredés megismerő erejében bízott. Jó néhány korai novellája azt is elárulja, hogy az ötvenes években világképének egyik fontos alkotóeleme a transzcendens ráhallás, melyet éppúgy a világértelmezés egyik nélkülözhetetlen módjának tekint, mint ahogy annak véli a tapasztalatokon nyugvó elemzést vagy a valóság érzéki megfigyelését. Könnyű észrevenni, hogy Mészöly a laposságokba tévedő racionalizmus eljárásaival nem békült ki, és a valóság mélyebb rétegeibe hatolás érdekében folyamodott az irracionalizmus sugalmazó, lebegő aurát teremtő eszközeihez. Az is világosan kiderült a transzcendenciába átcsapó novellákból, hogy szemében az élet irracionális síkja is a valóságmegismerés területe és eszköze volt egyszerre. Nem azt fejezte ki tehát a novellák irracionális homálya, hogy nem kívánt törődni saját világának embereivel és dolgaival. Jobban meg akarta érteni azokat, ezért nyúlt szokatlan, bizarr eszközökhöz, mert akkor ezek közvetítették legmeggyőzőbb formában a létezés aktuális közérzetét.”

Mindaz, amit Béládi Miklós a korai Mészöly-elbeszélésekről mond, kivétel nélkül érvényes Az árnyék című írásra.

A novellát az ötvenes évek végén írta. (Első kötetbeni közlésekor 1957-re, a válogatott írásait tartalmazó Alakulások ban 1959-re datálja.) Az árnyék titokzatos, sejtelmes, homályos, a parabola talányos elemeit tartalmazó, többértelmű hangulatot sugalmazó, a „transzcendenciába átcsapó” írás. A novellában a valószerű cselekménybonyolítás tele van álomszerű képsorokkal. Az írás egyik fontos alkotóeleme a „transzcendens ráhallás”. Ez nem lemondás a valóság megismeréséről, hanem a világ és az ember dolgainak mélyebb és jobb megismerését akarja vele elérni.

Mészöly műveiből szuverén, egyéni világkép néz az olvasóra. Nem lefényképezni akarja a valóságot, nem hasonlítani akar valamire; írásaiban közérzetét, életérzését vetíti ki. Ez az életérzés nem valamely meghatározott filozófiai iskola vagy izmus tételeit visszhangozza, bár írásainak mindamellett körülírható gondolati, intellektuális alapja van. A világban inkább titkokat, mint világosan fölismerhető elrendeltséget, törvényeket lát. A mindentudás, a megismerhetőség helyett a kételkedéshez, a titokszerűhöz, a véletlennek látszó jelenségekhez vonzódik. Ebből az életérzésből fakad sajátos ábrázolási módja. Egyrészt szívesen él érzékletes, konkrét, reális élettényekkel, ismert valóságelemekkel, másrészt megkülönböztetett szerepet juttat írásaiban a váratlan képzettársításoknak, a meghökkentő fordulatoknak, az abszurd, szélsőségesen hihetetlen, irreális elemeknek, a lidérces vízióknak, látomásoknak. Mészöly kitágítja az írói ábrázolás határait: olyan eszközöket használ, amelyek hiányoztak korábbi prózairodalmunkból, vagy legalább is nem olyan hangsúllyal szerepeltek, mint nála.

35