Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Vajda Gábor: Korai felvilágosultság (Varga Zoltán: Szökés)

volt magyartanár visszaemlékezéseit, mert, ha nemritkán megszalad is a tolla, s indulatában elfogulttá is válik egyik-másik ismerőse vagy ve- télytársa tulajdonságainak ecsetelésében, rögtön azokat az indítékokat is feltárja, amelyek őt mint vallomástevőt valamiképpen befolyásolták véle­ményalkotásában. Az értelem kizárólagosítására hajlamos entellektüel sok mindent feltár abból, ami szempontját indokolttá, szükségszerűvé te­szi. Halász Béla minőségutópiája szárnyaszegett- ségében tér el Németh László hőseinek heroikus küldetéstudatától. Varga hőse önmagában is ké­telkedik s a farmernadrágosok kétarcúsága úgy­szólván már az indulástól kezdve jelen van a magatartásában, hiszen dilemma nélkül fogadja el a pártkönyvecskét, jóllehet azok közé tartozik, akik nem bíznak az uralkodó osztállyá terebélye­sedő párt küldetésében. „Többnyire azt teszem, amit nincs okom meg nem tenni...” — vallja később, amikor már abban sem bízhat, hogy a hivatásgyakorlás mélyebb szintjén nevelőként még dacolhat az árral. Az eddigiekből kitűnik, hogy a Varga Zoltán prózaművészetében eddig alkalmazott módsze­rek közül a Szökés c. regény a pszichológiai rea­lizmus jegyeit mutatja. Egyetlen belső monológ, csupa visszatekintés, szűkebb értelemben vett jelen ideje nincs, minthogy egy talaját veszített ember végzi el végső számvetését, egy külföldön kezdődő elfogadhatóbb életre számítva. Szigorú valóságértékelés — egy többre hivatott ember­nek a látószögéből: ez aktivizálja az olvasónak az esztétikai érzékével együtt az erkölcsi érzékét is. Ez a két princípium ugyanis Varga Zoltán alkotói habitusában kezdettől fogva jelen van. Esztétikai tömörítésének, példálódzó kifejezésmódjának, látomásos átlényegítésének ugyanis mindig az ember és ember viszonyának mérlegelése, a „ho­gyan helyesen élni?” kérdése a mozgatórugója. Az ilyen életszemlélet s az ennek megfelelő poétika az életből kimaradó hőstípust állítja a mű középpontjába. A biológiai motiváltságú erők összecsapásában gyöngének bizonyult, jámbor ember többször feltűnik az újabb világirodalom­ban. Mivel Varga Zoltán elsősorban angol nyelv- területen tájékozott, ezért talán legcélszerűbb Saul Bellow a Herzog)áia hivatkoznunk, ha Halász Béla szellemi őse után nyomozunk. A párhuzam azonban csak addig érvényes, amíg a nemek egymás iránti vonzódásában jelentkező nyugtalanító irracionalizmusra, a szellemi érté­kek érvénytelenségére korlátozzuk. Különben azt kell mondanunk, hogy Varga hőse kevesebbet tett meg abból az útból, amelyen Herzog már jócskán előre haladt. Halász Béla ugyanis még csupán a határán van a sehova sem tartozásnak, a nemzeti (nemzetiségi) közösségből való kiesés­nek. Ő még csak most jutott annak felismerésére: mindenki egyéni értékfelfogással rendelkezik, s egyáltalán nem biztos, vajon valóban szüksé­ge van-e a magyar ajkú diákoknak a magyar írók megismerésére ahhoz, hogy az egyre inkább elanyagiasodó világban boldogulhassanak. Ha­lász Béla csak a szerepéből kimaradva jutna el olyan önmarcangolón cinikus gondolatokhoz, melyek szerint neki is csak azért fontos a magyar nyelv és irodalom, mert azzal keresné meg a kenyerét, no meg azért, mert sajátos neveltetése és alkata képzelőerővel, a szenvedélyeknek ezzel a korlátlan kiélési területével áldotta meg. A Szökés sűrű szövésű, mélységfedezettel ren­delkező, de a helyzet és a szövegösszefüggés által indokolt asszociációkban bővelkedő mű. Egy nemzetiségi kultúra, s általában a kultúra válsá­gának epikai foglalata. Nem a bűnösöknek és az ártatlanoknak a szembeállításán van benne a hangsúly, mindenki vétkes benne a maga mód­ján, még a főhős is, mert nem próbál meg minden erejével úgy élni, hogy a valóságos életben sze­rezzen érvényt igazának. Ő az esztétikum szférá­jában éli ki indulatait, s ezzel lényegében semmit sem bizonyít be mások előtt saját igazából. Varga hőseinek magatartásában a kíméletlen önzés jut kifejezésre. Együttérzésre legfeljebb Halász Béla hajlamos, jóllehet ő is nemegyszer tehernek érzi e tulajdonságát. Különben ő is mindig kész a szóbeli agresszivitásra, s mint az örökösen frusztrált emberek, képes az ellenkező­jét állítani annak, ami a vele beszélgetőnek a véleménye. A belső kiegyensúlyozatlanság leglát­hatóbban akkor ütközik ki belőle, amikor látszó­lag indokolatlan cselekvésre emlékeztető módon, pofon vágja nőügyről felszínesen fecsegő kollé­gáját. E hajlandóság azonban nem csupán benne van meg, mert „Pisti, negyven éve ellenére egé­szen fiatalos, mondhatni fiús arcában kétségtele­nül ugrásra készen lapul az agresszivitás . . .” Ebben az emberlátásban a megfélemlítettek, a visszaszorítottak történelmi tapasztalata is benne van, s ennek köszönhetően az emberben rejlő gyilkos lehetőségeket is érzékelteti. Pl. az egyik korrumpált igazgató „bután ravasz viselkedésén is inkább csak a ketrecbe zárt állat dühe érzett, azt az emberfajtát képviseli, aki nem felejt, s ha a történelem valamilyen szeszélye folytán egy­szer úgy isten igazából hatalomhoz juthatna, va­lószínűleg évtizedek múltán is képes lenne felku­tatni egykori elítélőit és saját igazának rendíthe­tetlen tudatában végezni velük ...” A Szökés főhősének lelkületére annak folya­matos tapasztalása nehezedik, hogy az ember ele­ve alsóbbrendű lény, tulajdonságai atavisztikus jellegűek. Végső soron ez az élmény határozza meg Halász Béla elmagányosodását, kifelé vezető életútját, a mű szerkezetét és pesszimista hangu­latát. Ez vallomásszerűen így hangzik: „. . . min­89

Next

/
Thumbnails
Contents