Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Alföldy Jenő: Irodalmunk szertartásmestere (Fodor András: Szülöttem föld)
együtt, meglepetve olvasom ezeket. Fodor Andrást rendkívül kulturált költőnek, művelt irodalmárnak és ragyogó műfordítónak tartottam mindig, és azt hittem, hogy tökéletesen tudatában van annak, amit csinál. S én mindig úgy éreztem — vagy majdnem mindig —, hogy a szó nemes értelmében a leglágyabb és legpasztellesebb lírikusaink egyike ő. Az igaz, hogy sokszor tárgyszerűen idézi fel a dolgokat, hogy sokat tanult az objektív líra irányzatának mestereitől, és — igazi zeneértő lévén — kitűnően ért az ellenpontozáshoz, az ellentétes minőségek összekapcsolásához, a hangulati és jelentésbeli kontrapunkthoz. De a „száraz” és a „darócruhás” jelző, a „pátosz nélküliség” és a „súlyosabb egyszerűség” minősítés kevéssé illik rá. Nem takarékoskodik a szépséges jelzőkkel, határozókkal, jellemző rá a hármas jelzős szerkezet, melyben a birtokos viszonyhoz illesztett minőségjelző mintegy rádupláz a megjelenítés szépségére. Első könyvfelütésre hozom a példát: „A vérbükk koronája / síkos-bíborlón rengedez a szélben.” Ugyanabból a versből idézem tovább: „Lépcsőkről, ajtók küszöbéről, / a fölpendült öröm, a bizalom / antennái bemérik mellemet.” Ez nem puritán stílus, ellenkezőleg, felfokozottan szép hatáselemekkel beszél szép érzésekről — és kiragadottságában is ez a jellemző reá. Vannak Fodor Andrásnak puritán felfogásban írt versei — de például a Bach-zenét így fejezi ki szavakkal: „A percmutató hártyalába / lüktetve körbeér”, és „hőkölve vissza-visszarándul / a méretlen idő” — tömény líra ez, s szívesen idézem tovább a verset új és új példákért, csak éppen az a kérdésem, hol van ebből a prózaiság, az angolosnak mondott hűvösség? Erre csak annyit mondhatok: milyenek lennének Fodor András versei, ha nem fogná vissza bennük a líraiságot, a dúsító jelzőket? Milyen volna, ha még angolabb volna? Csak nem olyan szenvedélyes, képekben gazdag és zenei, mint a Tóth Árpád fordította Shelley? Vagy Blake? Vagy más — korántsem „hűvös” — angolok? (Dylan Thomas ...) A prózaíró Fodor András sem egészen prózai. A rajongásig szeretett pedagógusi pálya ilyen szavakra ragadtatja: „Lehet-e szebb, mint arcok tükrében, szemek csillagában megérezni a kifeszült érdeklődést. Van-e megkapóbb muzsika, mint a bonthatatlan zsongás szünetekben az iskolafolyosón?” — Engem sajnos krónikus fejfájás gyötört mindig az iskolafolyosó lármájában, melyről valószínűleg csak egy angyali pedagó- guslélek mondhat olyat, mint a költő, akinek az Eötvös-kollégium volt ifjúságában az Otthon, melyet beszüntetésekor megsiratott. Valóságos idillt fest erről a világról, a sokszor durvának érezhető lesimázások és megpokrócozások ellenére, hogy a csillagrúgatáshoz hasonló kaszárnyatréfákat ne is említsem. De ebben a világban történt az is, hogy „Délután elvittem Szász Imrét közös ismerkedésre Darázs Endréhez. Hálónkban meg okosan elbeszélgettünk Vekerdy Józseffel.” Mintha az értelmiségieknél általánosan megszokottnál is fontosabbnak tartaná mestereinek és pályatársainak testi közelségét, s a színhelyeket, ahol a nagy szellemi szeánszok megestek. „S további húsz éven át kísérhettem egy rendkívüli férfit, aki a szókratészi kérdezve tanítás, az emberre figyelés, az embememzés eszményét testesítette meg köztünk”. Mondanom se kell talán, az „Ezer este Fülep Lajossal” főhősét idézi meg itt. Gondolom, Fodor szerzői beleegyezésével mosolyoghatok azon is, hogy: „Veres Péter fa árnyékában, a fal mellett ül, kihozott széken. Kezében könyv, abból tekint föl rám. Halvány indulat sincs az arcán, legföljebb egy kis érdeklődésféle. A mellette álló Egyed bácsi — elég bután — odasúgja neki: — Egy kis rajongó ...” A „kis rajongónak” egy ízben azt mondja gimnáziumi tanára és életreszólóan közeli barátja, Takáts Gyula: „A Biblia szerint ha egy pogányt valaki megtérít, annak érdemes volt születnie. Én szerényen azt mondom, akinek egy olyan tanítványa is akad, amilyen Te vagy, annak érdemes volt tanárnak lennie”. És Fodor így kommentálja ezt: „Tisztában voltam vele, hogy ez az áradó magasztalás tulajdonképpen az ő testvérvállaló pedagógiájának is díszoklevele.” így igaz, csak azt nem tudom, honnan tudja, hogy Takáts Gyula nagy T-vei mondta azt, hogy Te, mintha levélben írta volna? Mintha némi irónia vegyülne szavaimba, miközben arról volt szó, hogy elégikus hangulat kerülget Fodor Andrásról beszélve. De Fodorban is van humor, nemcsak áhítat és rajongás, íme: „Bartók sugárzóan következetes jellem: áthatóan tiszta arcú, tekintetű, a büszkeségig zárkózott, szemérmes humorú, puritán és félszeg, mint egy leánykollégiumi nevelőtanár”. Itt is a puritánt szereti, holott Bartók éppúgy nem az, mint Ady vagy Nagy László vagy akár József Attila. Lehet, hogy az életben puritán volt. De ez a leánykollégiumi nevelőtanár humoros jellemzés. Vagy nem is humoros? Éppen hogy ellenkezőleg? Hiszen a helyszínek is megszentelt helyszínek: „Az Eötvös-kollégium könyvtára, melyhez — izgalmas várakozás után — végül megkaptam a kulcsot, igazi szentély volt.” Ha a kollégium könyvtára szentély, akkor maga a kollégium legalábbis templom. De — tekintettel Bartókra, aki a zenei világirodalom legerotiku- sabb táncszvitjét írta — kolostornak már nem nevezhetném, akkor sem, ha volt, aki „Bikakolostorként” emlegette. Boldog, akit a kultúra boldoggá avat — ez jut az eszembe Fodor Andrásról. Boldog, aki a kihajtott fehér inggallérjával is folyton emlékezni 86
