Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Vajda Gábor: Korai felvilágosultság (Varga Zoltán: Szökés)
és emlékeztetni akar az egykor volt diákra. És boldog, aki életreszólóan megtalálta hivatását, küldetését, nemcsak az írói munkában, hanem a társaságban is. Boldog, aki ilyeneket írhat — ezúttal Tüskés Tibor könyvéről szólva: „ a Hang, szó, szín-t különös elfogódással olvastam, hiszen hosszabb ideje hirdetője, eszközlője vagyok a társművészetek egymásrautaltságának, Bartókkal és a népi írókkal, Kodállyal és Illyéssel szinte szellemi eszmélkedésem óta foglalkozom, Goszthony Mária Bárdibükkjének szomszédságában születtem, Berzsenyi Niklája mellett töltöttem a gyerekkoromat. Varga Hajdú Istvánt, 1948 óta közeli barátomat, úgyszólván minden írótársammal én hoztam össze, a faragó Nagy Ferenccel is már 1955-ben találkoztam, (.. .) Reich Károlynál és Varga Imrénél kicsit a találkozást szorgalmazó harmadik jogán vagyok jelen, s szólok bele a beszélgetésbe.” Ne ez legyen azonban az utolsó szó — nem akarom, hogy az derüljön ki idézeteimből, hogy a költő nélkülözhetetlen kanál a rangosabb levek- ben. Azért tisztelem őt mindenek fölött irodalmi életünkben — verseinek és fordításainak értékén túl —, mert meg tudta őrizni elfogulatlanságát. Népi indíttatását meg nem tagadva, az „urbánusnak” csúfolt oldalon is csorbítatlanul megbecsüli az értékeket. Csakugyan félő, hogy ő az utolsó bölény. Alföldy Jenő Korai felvilágosultság Varga Zoltán: Szökés Varga Zoltán könyve egy regényt és két elbeszélést tartalmaz. A regény még 1972-ben született, s annak idején csak a Híd folyóiratban jelent meg, míg az elbeszélések az utóbbi években keletkeztek. A regény kötetben való kiadásának késése feltűnő, hiszen újabb irodalmunk kiemelkedő alkotásáról van szó. A köteteimmel azonos regény, a Szökés, realisztikus látomásba süríti a hatvanas és hetvenes évek fordulóján tapasztaltakat. A kép abban tér el az akkori empirikus valóságtól, hogy a benne rejlő, főleg a becsületesebbek és az értelmesebbek által érzékelhető rossz lehetőséget végzetszerűen teljesíti ki. A Szökés mindeddig nem volt a nagyközönség számára hozzáférhető, mert borúlátásával sértette a kincstári optimizmust, lényeglátásával ugyanis a hatóságilag őrzött látszatokat döntögette. Tiltakozásának nemzetiségi felhangja is volt, s ezzel még gondosabban takargatott sebekben vágott. Ma már egyértelmű: Varga Zoltán művészi érzékenysége nem egyszerűen a még létező hibákra, a valóság árnyoldalára reagált annak idején, hanem — élményszerűen — egy züllési folyamatot, vagyis a társadalmi degeneráció jeleit igyekezett tudatosítani. Az elmúlt két évtizedben ugyanis mítosszá, szimbólummá lett a szökés, az értelmiség java részének menekülése a rájuk kényszerített feladatok elől. így tehát Varga Zoltánnak e műve azon sorsoknak lett prófétikus foglalata, amelyek a közép-európai-balkáni erőszakuralom áldozataiként nem teljesíthették hivatásukat. Félreértés ne essék, nem egyértelműen mártírokról van szó, hiszen a Szökés hőse, alkalmi kitörése ellenére is, bölcsebb annál, semhogy a rája nehezedő közöny világában egymagában szembehelyezkedjen az embernyomorító erőkkel. Egyéniségének épségét igyekszik megmenteni, s ez is alig-alig sikerül neki. Először magyartanárból fordítóvá, tolmáccsá adaptálódik, majd végül egy kevésbé hazug világ, Ausztrália felé veszi az útját. Gyáva-e vajon? Inkább az értelemnek s ezzel együtt a kételynek a megszállottja. Ő is az értékválság huzatjában inog, de ez csupán azt jelenti, hogy formátuma nem ér fel a legnagyobbakig. íróként sem érez magában elegendő erőt a megvalósuláshoz, jóllehet mi már azt a művet olvassuk, amelyet a töredékekből végül is összeállított. Varga nem folyamodik a mástól ráhagyományozott kézirat írói toposzához, s ezért némileg az a benyomásunk, mintha hősének alkotói vívódása a valóságos író belső drámáját tárná fel. Emögött is a valósággal szembeni undor munkál. Hősünk környezetében olyan szembetűnően árulják el az eszmét és magát az embert, hogy mindez mint téma nem érdemli meg a művészi feldolgozást. A bukott magyartanár felsőbbrendűsége legszívesebben a tudományos fantasztikum eszközeivel fogná fülön a leküzdhetetlen emberi butaságot. Halász Béla alakja azért nem válhat sematikus típussá, mert időrétegeket átugró belső monológja saját lényét is megkérdőjelezi. Azoknak az indulatoknak a gyökereit is kutatja, amelyek elidegenítik környezetétől, sőt olykor agresszívvá is teszik azzal szemben. Napról napra a normálisnak ismerttől való különbözését kell tapasztalnia. Őt ugyanis nem elégítik ki maradéktalanul azok az örömök, amelyek ismerőseinek és barátainak egyedüli életcélját képezik. Megbotránkoztatják az élvhajhászok, akik nem érzik szükségét annak, hogy állati szükségleteiken túlemelkedjenek. Az elmagányosodott apa így képzeli el az eszményi élettársat: „. . . aki nekem kell, egy személyben legyen ember és nő, szellem, lélek és test, kristályragyogás, de bódító ámbraillat is, szövetséges, fegyver- és munkatárs, de játszópajtás és 87
