Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Cseke Péter: A szellemi otthonteremtés igézetében (Beszélgetés Kovács Géza erdélyi képzőművésszel)
— A kívülálló nem is tudja, hogy ez mekkora lekötöttséggel járt. A heti húsz vagy huszonkét óra még hagyján. De rengeteg elfoglaltságot képesek az ember nyakába zúdítani az olyanok, akik azt sem tudják, hogy mit jelent a művészi alkotómunka; akik egyáltalán nem veszik figyelembe azt, hogy a rajztanítás mellett neked még van egy hivatásod . . . Ahogy a gyermekek nem veszik komolyan a rajzot, ugyanúgy téged sem. Mindenre befognak, kezdve jelszavas táblák festésétől.. . Gyermekeket készítettem fel a művészeti középiskolába. Bejutottak. A szülők meg sem köszönték. Holott az előkészítést vállaló matektanárt például nem győzik pénzelni. . . — Fent a Várban azt említetted, hogy miután Segesvárra kerültél, jó ideig nem tudtál szabadulni a „meseváros” barokkos ritmusától, mozgalmasságától. S magad is elkezdtél játszani a formákkal, kedvvel dolgoztál. Mikor érezted meg, hogy ez a világ számodra mégis túlságosan zárt? Végül is nem ez lett a te művészi világteremtésed színtere . . . — Próbálkoztam finom tollrajzokkal. Nemcsak az Óratoronyról, az egész városról. Kubista felfogásban, azoknak a dolgoknak a láttatásával, amelyek első ránézésre nem mutatják magukat. Mert hát az absztrakt művészet — Bráncujitól egészen Picassóig — azt sugallta nekem: nem az a fontos, hogy a megjelenítés fényképszerűén konkrét legyen — hanem hogy esztétikai élményt nyújtson. Igen ám, de a hagyományos művészet nyelvezete a mi közösségünk számára hozzáférhetőbb, mint a különböző izmusoké. Amikor erre rádöbbentem, akkor az is nyilvánvalóvá vált előttem: nincs más lehetőségem, mint hogy a konkrét formák megjelenítésével próbáljak esztétikai hatást elérni. — De benned közben mi zajlott le? — Az történt, hogy egész egyszerűen nem találtam a helyemet ebben a városban. Hetenként többször is hazautaztam; bebarangoltam gyermekkorom színhelyeit. És rádöbbentem arra, hogy a falu világa milyen tökéletesen kapcsolódik a tájhoz. Szinte egy magával a tájjal. Szóval: az ragadott meg, hogy az a falukép, amit az ember hozott létre, mennyire harmonikus összhangban van azzal, amit a természet teremtett meg. Attól kezdve a természetes formáknak a struktúráját hangoltam hozzá a konstruktív formákhoz. Miro volt rám nagy hatással akkoriban, hatvanhat-hatvanhétben . . . — Későbbi munkáid ismeretében úgy látom, hogy egy idő után ez az eljárásmód sem tud kielégíteni. Mi késztetett a továbblépésre? — Rájöttem arra, hogy a székely falunak részleteiben is olyan érdekes az architektúrája, és annyi jelentést sugall önmagában is, hogy azt az ember nem tudja elintézni nagy mértani formákkal. Azt az ökológiai szisztémát, ami minden falusi udvart jellemzett, nem lehetett visszaadni absztrakt formákkal. Nem nagyolhattam el éppen én azokat a formákat, amelyeknek a megalkotására a falusi ember fél életét áldozta. * * * „Kovács Géza a természetből, a falusi környezetből indul ki, és eljut ahhoz a plasztikai igazsághoz, miszerint a grafika síkjára történő átvitel (az elvonatkoztatás) folyamán a valóságban sűrűsödő vagy ritkuló energiát ennek, de ugyanakkor a műfaj belső törvényeinek megfelelően kell a vonalak és a pontok nyelvén kifejezni, a természet logikus ritmusának megfelelően koncentrálni. Ezáltal Kovács Géza kialakította sajátos strukturális látásmódját, mely rokonítható ugyan, azaz szervesen illeszkedik a huszadik század grafikai kontextusába (gondolhatunk Dufy, Pratinos vagy éppenséggel Picasso rajzaira), de ezt a látásmódot Kovács Géza a hagyományoktól szinte függetlenül (még akkor is, ha mindezek ismeretében) önmaga és motívumai számára fedezte fel, és dolgozta ki.” (Kazinczy Gábor: Természeti struktúrák. Utunk, 1976. júl. 30.) * * * — Érdeklődésedben tehát egy idő után háttérbe szorul a segesvári világ, és egyre elhatal- masodóbb erővel tört be helyébe a falu. Mi adta ehhez a döntő impulzust? 78
