Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Bertha Zoltán: Hiedelem és bölcselet Tamási Áron Jégtörő Mátyásában
emlékek bukkantak fel előttem, amelyek arra eszméltettek, hogy amikor állatok alakjában éltem, akkor is vezetnem kellett a testet, és nemegyszer küszködnöm ellene. Hát ez történik az embereknél is! Mégpedig sokkal ádázabbul, mert a szellemnek, amikor már emberi testben ütheti fel a tanyáját, nagy és Istenhez repítő szándékai vannak, s ezzel szemben az emberi testnek sokkal több a gyarlósága, mint az állatinak!” A testi-érzéki késztetések félelmetes erejére ijedten döbben rá a kisgyermek, amikor ' felfogja a názárénus Gergelynek az édesanyja, kicsi Márta iránt kigyúló szerelmét. A názá- rénust lángoló sóvárgása szinte az őrületbe kergeti, s csaknem gyilkos szenvedélyek ragadják el. Később azonban — őszinte bűnbánattal — visszatér a családhoz, s éppen ő lesz a szelíd, újtestamcntumi ihletettségű vallásosság, Isten-hit és békesség szószólója és képviselője. Megnemesedő, megtisztult lelkülete szimbolikus sugárzással tölti fel jellemét, jelképessé emeli viselkedését, amikor megindító-megrázó módon áldozatává válik a társadalmi méretű gyilkos erőszaknak: az elvakult háborús készülődéseknek. A templomban a pap helyett (és megszégyenítve azt) a világháború ellen prédikál, mire a csendőrök lelövik. Ő a Bibliát tartotta fegyverének, s így lett annak mártírja, a tiszta Istenhitből táplálkozó társadalomkritika és humánum jelképes példázója. A kisfiú szemében ő a krisztusi magatartásra visszavezetett lelki beállítottság megtestesítője, szemben a nagyapával, Mózsi bácsival, aki ótestamentumi szellemű viselkedésével, cselekedeteivel válik a testiség — és a gyakorlati aktivitás — elvének megjelenítőjévé. Ő a kard igazságszolgáltató hatalmára és szükséges törvény szabására esküszik föl, önként megy el a háborúba, majd hazatérve a forradalmi zendülők romboló indulatával száll szembe, védi a templomot, „az Atyát és az Ő hajlékát”, s így leli halálát: őt is lelövik. Az ő jellemében összesűrűsödnek a különös — és gyakran groteszk vagy zavaróan indokolatlan, lélektanilag megalapozatlan — fordulatok: hol „fészket” épít magának egy fára és abban meditál, keresve Istent, hol pedig bűnözni, vétkezni — és így megtisztulni — akar. A két öreg eleinte bizalmatlan, irigykednek, féltékenykednek egymásra, s azon vetélkednek, hogy melyiküknek van nagyobb nevelő hatása a kis Mátyásra. Később megbékülnek, de viselkedésük eltérő volta továbbra is kétféle eszmény és lehetőség mintája marad. Halálával a két figura jelentősége még inkább megnövekedik s válik a regény jelentésvilágának központi hordozójává — így tágítva, szélesítve ki a Mátyásban lakozó szellemhez kötött mesei egyenesvonalúságot is. A kitágítást a konkrét társadalmi-történelmi mozzanatok beszüremkedése is erősíti: a szegény falusiakat érő méltánytalanságoktól (például az orvos bolondnak nézi az „igazmondó” nagyapát és az „egyenes természetű” apát, „kik a jóság és az isteni szándék védelmében jutottak ahhoz a biztos igazsághoz, amelyet bélyegzetten és a közönséges világból kitaszítva kell hordozni”) a világháború rettenetéig és a forradalom közhangulatáig. S a két kiemelkedő szerepűvé váló regényalak, a názárénus és a nagyapa szintén nem csupán elvont hitelvek megszemélyesítőjeként, hanem egészen konkrét társadalmi és élethelyzetekhez, kihívásokhoz, élményekhez viszonyuló magatartásmodellként is értelmezhető. S ezekre a sokféle vonatkozást tartalmazó rétegekre épül rá az a vallási-bölcseleti magyarázat, amelyet Jégtörő Mátyás így fejt ki: „Ha tisztán és örök mivoltomban vizsgáltam magamat, aki szellem voltam, akkor a názárénus felé hajlottam. De amikor mégis láttam, hogy a két lábammal a porban járok, s éreztem a véremet is, amely szülő-emberekhez és általuk egy néphez fűzött engemet, akkor lázadva vallottam fegyveremnek a kardot, s szívesen mentem volna nagyapámmal és apámmal. S miközben így vizsgáltam magamat, egyre nőtt és leigázóbb lett a felismerés bennem, hogy itt valóban az Atyáról és a Fiúról van szó. Az Atyáról, aki tűzben szólott és fegyvert parancsolt, s aki a testnek és vérnek a jogait nyilatkozta, ámbár Ő nem hordott testet soha és nem küszködött a vérnek hatalmával. És a Fiúról, aki egyedül a békességet hirdette, és a jót cselekedő szellem diadalát, habár emberi testet hordozott ezen a földön és vért atyjafiaihoz és egy néphez. / Hol van itt az igazság! / S akkor mintha forró szellő bújt volna a fülembe, és súgta volna nekem az Igét: ,Én és az Atya egy vagyunk.’” Ez az a megvilágosodás, amely a metafizikai dualizmuson belül az emberi élet egységét, harmóniáját vallja, s azt a vágyat fejezi ki, hogy ne éljen többé külön a test és külön a szellem, hanem együtt akarjon teremteni egy jobb 73
