Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Bertha Zoltán: Hiedelem és bölcselet Tamási Áron Jégtörő Mátyásában

jelenléte az emberi személyiségben, gyakran láthatatlan csatatérré teszi a személyiség életét. A csatatér helyén harmóniát csak úgy tudunk teremteni, ha a test és lélek egymás elleni harcából az emberi élet egységét próbáljuk megteremteni. Ha ezt meg tudjuk, vagy meg tudnók csinálni, sokkal boldogabbá tennők az embereket, s velük együtt, természetesen a társadalmat. írásaimban ezért annyira visszajáró törekvés a test és a lélek egységének szolgálata. S ezért van, hogy a látható valóság nem feledkezik meg a népmese lebbenései- ről, sem az úgynevezett misztikus irodalmi kifejezés a való élet tényeiről. Vagyis, ahogy a test és lélek egységét igyekeztem és igyekszem szolgálni, úgy a valóság és misztikum irodalmi formájának együttes és harmonikus megjelenítésére vágyom.” S e megformálási elv érvényülése valóban remekművé emeli a Jégtörő Mátyást. A meleg, bensőséges leírások, az emberek és az állatok életközeli, aprólékos rajza szerves összhangba kerül az elvont eszmeiséggel és hitnézetekkel; úgy, mint a mítoszban, a mitikus képzeletben, amelynek — ahogyan Cassirer is hangsúlyozza — egyaránt sajátossága az univerzum, a kozmosz spiritualizálása és a szellemi tartalmak materializálása, így természet és társadalom kölcsönös egymásra-vonatkoztatása. Az állatok testi, biológiai ábrázolása, mozgásaik és a vándorszellemtől kormányzott jótevő cselekedeteik megjelenítése megragadó esztétikai természetességgel történik, mint ahogy valóságos és rendkívüli képességeik egymásba simu- lása is mesei tisztaságú, hiszen a mesében is a saját fizikai alkatának megfelelően viselkedő és segítő állat „reális természete lényének irrealitásával szépen mosódik egybe” (Nagy Olga). S ez a fajta szépség is hozzájárul a mű esztétikai teljességéhez, amelyről Féja Géza így ír: „Nagy könyv a Jégtörő Mátyás, Európa és Ázsia mély kultúrájából felpárázó álom, a magyar költői lélek friss hódítása, kerek egység, stilisztikai remek, vallomás az ember küzdelmeiről, harcról és békéről, épségben maradottakkal, sebesültekkel, halottal, a végén pedig fölsír egy csecsemő, az ígért kisded.”

Jelképes magatartásmódok

A Jégtörő Mátyás vándorló szelleme, a történet elbeszélője magában hordozza mindazt a bölcsességet, derűt, életbizalmat és bensőséges, meleg humort, amely Tamási világképének, szemléletmódjának és stílusának is olyannyira meghatározó karaktervonása. A szeretet és a hit nyitott, transzcendentális emberi minőségével és hajlandóságával összefonódott mély humánum ez, amely egyszerre nyilatkozik meg a szelíd, gyengéd megértésben és együttérzésben, illetve az igazságosság, a méltányosság lelkületi parancsainak a kérlelhetetlen közvetítésében. Az igazság, a jóság és az emberiesség vállalt szolgálatának elve nem mond ellent az emberi szabadság eredendő követelményének és törvényének, hanem éppen azt teszi metafizikailag megalapozottá és biztosítottá. A szárnyaló, játszi kedély gazdag érzelmi hullámzását egy filozófiailag is következetes — mert a szabadságot a transzcendentális értelemmel összekötő — intelligencia, emelkedett, tiszta reflexió fogja át, miként Ábelben is harmonikusan egyesült a szabadság és az ember elemi, természetes (szülőföldhöz, közösséghez stb. fűződő) igényeit támogató kötelesség átélt és megszenvedett tudata. E magasrendű szellemi magatartás közösségét veszi észre Babits, amikor azt hangsúlyozza, hogy „ez a hang, ez a líra, a Jégtörő Mátyás fantasztikus meséjét éppoly igazi, tőrülmetszett Tamási-könyvvé avatja, mint amilyen akár az első Ábel-köttt volt. Valódi hőssé ebben a könyvben lassankint maga az elbeszélő lép elő, a vándorló és mesélő szellem, aki állatból állatba jár különös küldetéssel, hogy mindig a jóknak segítsen. Könnyű benne magának az író szellemének szimbólumát látni, aki leereszkedik a lét naiv és primitív formáihoz, megérti minden élet nyelvét, s az út végén jelentésteljes diadallal ölt emberi alakot a tavaszi gyermek formájában, aki ,megtöri a jegeket’. A ,jószándékú bimbó’, egy ,szegény óriás’ szolgálatában. De akármennyire szellem és szimbólum is, meg tud maradni annak a kedves suhancnak, mulatságos kópénak, vagy, pikareszkröl lévén szó, picaró-nak, aki Ábel-korában volt.”

71