Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Bertha Zoltán: Hiedelem és bölcselet Tamási Áron Jégtörő Mátyásában
a lélekkettősség hite, vagyis „a kettős lélektöbbesség (dualisztikus pluralizmus)” (Diószegi Vilmos), amely megelőzi a monisztikus lélekfelfogásokat, és amely elkülöníti a testlélek (lélegzetlélek, életiélek), illetve a vándorlásra is képes szabadlélek (árnyéklélek) fogalmát, az az eseményláncolat tehát, amelyet a lélekvándorlással szokás összekapcsolni (Féja Géza, Illés Endre stb.), nem a szűkebben és konkrétabban vett buddhizmussal, hanem a tágab- ban értelmezett archaikus, animisztikus lélekhittel és világlátással áll rokonságban. Tamási maga vallotta Vadrózsa ága című visszaemlékezésében, önéletírásában: „Ez az új gondolat nyilván nagyon messziről és mélyről érkezett, az ősök meg-megújuló sorain keresztül, s az emberi létezésnek egyik szellemi titkát lehelte”; Jégtörő Mátyás „sok különböző tulajdonságnak fészke volt”, „s abban a fészekben eggyé lett a sok kép, az emberi létezés örömének zászlója alatt. / Vagyis abban a világban, amelyet tudatunk alatt hordozunk, a képek, bárcsak derengésben, de benne megmaradtak. O látta is azokat, sőt az ábrák lényegét magában hordta. A szellem sugarain keresztül emlékezett arra, hogy a létezésének egyre magasabb fokain miképpen élt, és mit tapasztalt. Emlékezett arra, hogy bolha korában mily nagyokat tudott ugrani; méhecske korában milyen szorgalmas volt; bagoly korában mily okos, s kutya korában mennyire hűséges. Ezek a tulajdonságok s a hozzájuk fűződő tapasztalatok mindig megvillantak tudatának a mélyén, és szükség esetén, mint meglepő erények, világos eszében meg is telepedtek. / Hát ezért volt Jégtörő Mátyás másoknál különb. /A magyarázat, azt hiszem, eléggé világos. Sőt, nemcsak világos, hanem az ész számára annyira elfogadható, hogy néha mosolyogni kell azokon, akik misztikusnak mondják ezt a magyarázatot. / Nem misztikus, hanem a kitágított valóság ábrázolása. Mindez nem okvetlenül buddhizmus (ahogy Féja mondja), de nem is függetleníthető teljesen az abban rejlő létszemlélettől (amit Izsák József igyekszik megtenni); inkább egy általános animizmus regenerációja vagy reprodukciója. Féja jár ehhez közelebb, amikor a buddhista lélekvándorlás tanának Tamásira gyakorolt hatását feltételezve tágítja az ihletforrások szféráját: Tamási mindig „hitt az ember és a világ ősi azonosságában, az eredeti ember és a világerők együttműködésében” — írja. Ez pedig gyökerezhet egyfelől a régi, pogány magyarságnak a „lélekszabadság” eszméjét és bizonyos „metempsychosisi (lélekvándorlási) képzeteket” (Ipolyi Arnold) magában foglaló hitvilágában, illetve másfelől az animizmus egyetemességében, amely — Hauser Arnold szavaival — „megkettőzi a világot: egy valóságos és egy valóság feletti világra osztja, egy látható jelenségvilágra és egy láthatatlan szellemvilágra, halandó testre és halhatatlan lélekre”, a lelket „a testtől különvált lényegként” képzeli el, s számára „a világ két részre oszlik, s az ember önmagát is két részből állónak látja”. „A mágikus világnézet monisztikus értelmezésében a „valóság egyszeri egymásba fonódás, hézagtalan és töretlen folyamatosság; az animizmus dualista tudása és hite kettős világrendszert feltételez”, s „dualizmusra és elvonatkoztatásra hajlik” — írja továbbá Hauser Arnold. Mindez alapot adhat annak a gyakran — Féjától Babitsig és másokig (az újabb elemzőkig: Izsák Józsefig, Z. Szalai Sándorig, Kántor Lajosig, Szalay Károlyig stb.) — elkövetett megnevezési pontatlanságnak (vagy részigazságnak) a kiigazítására, amely szerint Tamásinak a világot, a természetet átlelkesítő látásmódja „panteiszti- kus” lenne. Mert bár az animista, illetőleg naiv-organicista és panteista képzettartalmak szorosan érintkezhetnek, mégis elkülöníthető egymástól az előbbi döntően dualista és az utóbbi monista tendenciája. A természethez fűződő érzelmi viszony mibenléte, minősége ugyanis nem határozza meg törvényszerűen a természet metafizikai státusára vonatkozó megítélés logikai lényegét. A természetáhítat, az élő lélekkel áthatott természet szeretete, a mégoly felfokozott és felfűtött természetrajongás nem jelenti a világ transzcendentális létokának, Istennek a természetben való maradéktalan szubsztanciális feloldását, Isten és a természet monista-panteista azonosítását. A természet, az érzéki világ tökéletesnek is érezhető szépsége a teremtettség esztétikai gyönyörűsége révén mindenképpen utal teremtőjére, de nem válik logikai-metafizikai értelemben is egyenlővé vele. A létezés, az ember kettős meghatározottsága nem zárja ki az életnek az öröm, a derű, a boldogság és a harmónia jegyében való egységes antropológiai elvvé válását, illetve a törekvést erre; Tamási megfogalmazásában: „Az a kettősség, vagyis a testnek és a léleknek 70
