Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Bertha Zoltán: Hiedelem és bölcselet Tamási Áron Jégtörő Mátyásában
nagyon a világtól, mint ahogy a népies írók szokták írni, vagy ahogy a politikusok szeretnék. Nem maradt el, hanem megfigyelte és látta, hogy a háborút férfiak csinálták, és ugyancsak férfiak juttatták oda a háború után ezt a világot, hogy már a fenékig tele van minden olyan rosszal ás ártalommal, amit rendes világban csak a boszorkányok szoktak felidézni. Ezt látta és állandóan látja a falu; s igazságszeretettel, amelyet mindig az ösztönében hordoz, íme, most megosztja a felelősséget a nők és a férfiak között. Olyan módszerrel és olyan fantáziával cselekszi ezt, ami minden népet jellemez: formát, éspedig költői formát ad a riasztó valóságnak, és azzal áll bosszút a szenvedéseken, hogy maradandó formában örökíti meg, hadd szégyelljék majd a jó világban is magukat az emberek, férfiak és nők egyaránt”. S leszögezi: „Hiszek abban, hogy mély értelme van a babonának, amely azt tartja, hogy le lehet leplezni a boszorkányokat is.” Tamásinak ezek és az ezekhez hasonló (ön)vallomásai, megjegyzései egyrészt igazolják — párhuzamosan a modern etnológia és szemiológia alaptételeivel — a népi gondolkodás világmodelljének működőképességét, valóságreferenciáit és aktualizálható érvényességköreit, másrészt felfedik a mitologikus világkép filozofikumának alapvetően dualista szerkezetét: a jó és a rossz princípiumára épülő létezésrendet. Amelyben, amint a Jégtörő Mátyás is tanúsíthatja, tudás és hatalom mindig az egymást kizáró jóindulatú vagy gonosz törekvések harcának célja, és kisajátítandó, birtokolandó tárgya lesz. Babits megfogalmazásában: „Ez a világnézet, mint némely ősvallások, az egész világot lelkes valaminek látja, amelyben egyszerű és egyetlen küzdelem folyik: a Jó és Rossz öröktől fogva tartó küzdelme. A regény mindinkább ennek a nagy eposzi küzdelemnek mitologikus epizódjává árad, ahol a voltaképpeni regénytartalom, az emberi hősök alakja és sorsa nem is fontos többé, csak hordozója, könnyed eszköze, pehelyként dobált játéka a nagy varázsharcoknak és boszorkányságoknak, akár a legidősebb népmesékben.” S az archaikus világképletbe illeszkedik a tapasztalt és a virtuális, a megvalósult és a lehetőség szerinti, az érzéki és a szellemi lét olyan kettőssége is, amelyben mindenkor az abszolút, magánvaló formai okként működő szellemi, illetve lelki valóság prioritásának létrendi állításáról van szó. Testnek és léleknek ezek szerint nincs közös metafizikai gyökere és forrása, nem lehetséges őket azonos szubsztanciára visszavezetni; mert amilyenek a tevékenységek, olyanok magánvaló metafizikai hordozóik is. Ez az a bármily ösztönös vagy naiv fokon, de mélyen megérzett és elfogadott bölcseleti dualizmus, amely Tamási egész világszemléletét áthatja, s amely több művében tiszta konkrétságában (tematikusán) is megnyilatkozik ( Vitéz lélek, Hegyi patak, Test és lélek stb.). A magyar néphitrendszer mitológiai ontológiája, mint általában a mitológiák, „platonikus” struktúrájú, s különféle szellemi-történeti (pogány-samaniszti- kus, szinkretikus, manicheus, keresztény stb.) rétegeiben is. Tamási létmagyarázata ennek a gondolatkörnek az újraértelmezése és megerősítése, s ezt tölti fel eleven, szines, egyéni élményanyaggal, élettartalommal. így bontakozik ki a Jégtörő Mátyás első részének vándor-szelleme révén egy animista, a folytatásban (Ragyog egy csillag) pedig egy keresztény színezetű, sajátos dualista koncepció. A történet során a vándor-szellem először bolha, majd pók, méh, szarka, gólya, bagoly, sas, róka, kutya testébe bújik, végül a születő kis Jégtörő Mátyás leikévé válik. Ezek az állatok a bennük élő szellem hatására a kis család boldogulását segítik, a fiatal pár kedvében járnak, nekik szolgálnak és az ő javukra munkálkodnak; együtt is éreznek velük, s mindent megtesznek a bűvös hagyma megőrzése érdekében. A hősöket segítő, beszélő állatok és azok átváltozásai gyakori jelenségek a népmesében is, s Izsák József nem is tekinti az erre épülő koncepciót többnek, mint mesei fogantatású írói konstrukciós eszköznek. Azonban, még ha „csak” népmeséi motívumoknak tartjuk is őket, nem tagadhatjuk el vagy nem bagatellizálhatjuk az ezek mögött húzódó mágikus-mitikus hátteret és hiedelemhorizontot. Az állatok hűsége, odaadása, barátsága, óvó és védő szerepe totemisztikus ősképzetekre, eredetmítoszokra, totemős-tiszteletre utal egyrészt, másrészt a családot, közösséget védő őrszellem, „házi szellem” vagy „gazda-szellem” állatokban való jelenlétének a hitére, amely elképzelés a „külső lélek” fogalmának felel meg, annak, „hogy az ember lelkét vagy lelkének egy részét testéből kihelyezheti valamely állatba” (Róheim Géza). Továbbá, mivel a magyarság ősvallására jellemző volt 69
