Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Szerdahelyi Zoltán: Hajnóczy Péter a Mozgó Világnál (Beszélgetés Veress Miklós költővel, a Mozgó Világ egykori főszerkesztőjével)
mi Nyomdába ahol az „eset” történt. Sikerült rávennem, hogy ne a főbejáraton menjünk, hanem ott, ahol a munkások is járnak, a munkabejáraton. Mutattam neki, hogy csak nézze, milyen körülmények között dolgoznak itt az emberek. Mentünk a mocskon, a zakatoló gépek lármáján, mindenen keresztül. Hitetlenkedett. Mondtam, hogy Hajnóczy, aki azt a novellát írta, ilyen körülmények között dolgozott vagy még rosszabbak között. Az igazgatói irodában, persze, már várt ránk az „üzemi négyszög”, szakszervezetis, kiszes, mindenki. Előadták, hogy amióta a Mozgó Világot itt nyomják, azóta nincs béke: a munkások mással se foglalkoznak, mint levonatokat készítenek — és hogy mi föllázítjuk az egész üzemet. Minderre jött még ez a „botrányos” Hajnóczy-novella, ami torzan és sértően mutatja be a nyomdai munkások életét, körülményeit. . . Úgy tudom, végül engedniük kellett a nyomásnak . .. Hát, ez ellen mást nem nagyon lehetett tenni, mint elképedni, hiszen mi sejtettük (ami később bebizonyosodott), hogy az ottani igazgató a kerületi pártbizottságtól kapott egy utasítást, miszerint a Mozgót ki kell nyírni, s ehhez ürügyül szolgált a Hajnóczy-írás. Az ügyet fentebb, az akkori SZOT-kongresszuson még meg is fejelték azzal, hogy — Kádár elvtárs színe előtt — fölállt egy nyomdász nő (szakszervezetis), aki elmondta, hogy mi hogyan mérgezzük a magyar munkásságot. No, ez aztán végleg betette a kaput. Mondanom sem kell, hogy mindennek a munkások véleményéhez semmi köze nem volt, az a kis nő megbízásra dolgozott (külön telefonnal rendelkezett a nyomdában, ami nem éppen a munkások kiváltsága . . .). Szóval, Hajnóczynak be kellett adni ezt a letiltást, s egy cserét javasolni neki. Ő meglepően engedékeny és kedves volt, ami, azt hiszem, annak is köszönhető, hogy éppen akkor kapta meg a Füst Milán-díjat. Élve az engedékenységével, mi betettük „A kéz” című írást, feltűnően más betűvel szedve, mint a többit: ezzel is finoman jelezve, hogy belenyúlt a kéz . . . Felmerül bennem a kérdés — hisz eddig inkább a „hivatalos” jelleg hangsúlyozódott: milyen személyes kapcsolat volt Önök között. Nekem személyesen azért nagyon nehéz a Hajnóczy-ügy, mivel szinte gyerekkorom óta, magamnak is problémám volt azzal a „leszorított” létlehetőséggel, mely az értelmiséget a lumpenproletariátus szintjére helyezte. Az biztos, hogy ő, amikor újból visszaszegődött hozzám, valahogyan megsejthette bennem a testvérét. . . Valójában ezért is szívem szerinti ember volt, s csak örülni tudtam, amikor visszajött hozzánk. Őt ugyanis az a tisztaság jellemezte, mint az olyan embert, akinek a keze nem ütésre termett, hanem hogy megfogják, vagy arra, hogy simogasson. Borzasztó, hogy mégis mit csinált vele — de mindannyiunkkal — az a lehetetlen társadalom! Persze, az is egyértelműen látszott, hogy nála minden halad a vég, a nihil felé. Ment a maga lépéseivel, ment szépen — nem lehetett visszatartani. Ehhez magam egyrészt törékeny is lettem volna, másrészt pedig, úgy gondolom, hogy azzal a konzekvens eltökéltséggel, ami őt jellemezte, amúgy sem lett volna értelme szembeszállni. Nála érezni lehetett, hogy megy a vég felé, addig, míg egyszer csak minden kifehéredik — kifakul a film: számomra ezt bizonyította már a „Jézus menyasszonya” is. Talán azért számított akkor kedvencnek a Perzsia, mert az kevésbé volt végletes? Mert abban még a reménynek is jutott szerep? Hisz Hajnóczy halálára szerzett verse, a ,.Jelentés Perzsiából” nem pusztán a kisregény motívumaiból építkezik, nem csak az ott található látomásokat szövi tovább — mintha hangsúlyozná e pozitív lehetőséget is. Úgy gondolom, a halott Perzsia hazánkkal való azonosítása is a rokon gondolkodás eredménye, mint ahogy e versben szintén megjelenik a magyarság múltjának leépülése, népünk pusztulásának víziója, s ráadásképpen valami érdekes, számomra első pillanatban rejtélyesnek tűnő személyes visszaépülés is. Megvilágítaná, hogy mire gondolt ezzel kapcsolatban? Én mint költő gondolkodom Hajnóczyról, s valahogy úgy érzem, hogy nála mindig arról volt szó, hogy vissza akart épülni valamivé, ami egykoron volt. Viselte a nevét is, ami azokban az évtizedekben nem volt túl divatos. A romlás korából vágyott vissza egy magyar eredetre, egy emberi eredetre, ahonnan aztán bízhat abban, hogy újra fölépülhet. Olyan 50
