Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Töttös Gábor: A távirat

Csak hát a kalap, ez a hatalmas dióhéjra emlékeztető fejfedő, ez renitenskedett megint. Amikor végre a karima is kecsesen hullámzott már — ahogyan Oszkár szereti —, a kalapdísz ismét félrecsúszott, lefittyedve lógott, talán még a szőnyeg kopott mintáit is megbámulta, pedig igazán eltakarhatná azt a csúf, megvarrhatatlan molyrágást, ami még a télen esett. Kénytelen volt most is a biztostűvel felerősíteni a visszájáról ezt a lehetetlen virágot, amely egyaránt illett volna menyasszonyi pártára és halotti koszorúra. Ma — ki tudja, már hányadszor — végig fogja izgulni az estét, hiszen nem lehet előre sejteni, hol kell levennie esetleg a kalapot, s akkor valami kíváncsi szolgáló még képes, és megtalálja a tűt, aztán egyéb se kell, mint hogy ezt pletykálják egymásnak ezek a jófélék a korzón, vagy, ne adj’ isten, a társaságban.

A Béla király téren nyugodott meg végleg. A frissen hullott hó, mint alma a fogakon, hersegett, ropogott a csatos cipő alatt. Épp úgy, akár az éjféli mise előtt, amikor meglátták egymás tekintetét a félhomályban, de azért buzgón és pirulva dicsérték tovább Máriát.

A bánatos harang épp most bongatta az angelust. Az ablakok derűs mozaikszentjei kikeresték őt a csöndes téren: aranyfényű ujjúkkal intettek, szemükkel sugároztak, nem létező himnuszokat dúdoltak léptei ritmusára. A megyeháza meszelt oszlopai — hat hatalmas áldozati viaszgyertya — várták, hogy egy nagy kéz végre meggyújtsa őket és beragyoghassanak a tőkékkel gubbasztó dombok és a csupasz kezüket égre nyújtó százados fák közé. Az Apát utca, mint rég elvesztett kesztyű, fehéres-szürke magányban várakozott, a Várköz terméskövein hó, szenes színű lábnyomok és vöröses hamu tarkáztak a sietős lábak alatt. A kanyarulatnál cilinderes lámpa szelte ketté némán a ködös, hóeséses világot egy sötét, sejtelmes sustorgású megfoghatatlanra és a szárnyai árnyában szorongó öreges fényű estére. Az erdészeti hivatal vaskos, pácolt tölgykapuján zöld patinájú rézkilincs őrizte az állandóságot, s a sarkon, közvetlenül a posta előtt, két piszkos-kékre fagyott faragott galamb dugta össze csőrét az ajtó lesőlyuka körül.

3

— Alás’ szolgája, nagyságos asszonyom! — hallotta az utca túloldaláról a mosolygós hordár köszönését, aki titokzatos módon egyre fiatalabb lett, pedig három fia is van.

— Nem asszony vagyok, kisasszony vagyok — válaszolt elgondolkodva, csak úgy, maga elé, amit a hordár aligha hallhatott, mert már a dombra kaptatott föl a cimborájával és fülsértőén röhögtek valamin. „Ej, mindegy, mit törődöm én egy részeg hordárral, elvégre én . ..”

— Jó estét kívánok! Tessék parancsolni, tisztelettel — üdvözölte Oreszt bácsi a postán.

— Táviratot szeretnék küldeni.

— Igen, tisztelettel, táviratot. Tessék parancsolni, a blanketta. Egy pillanat és új tollhegyet is teszünk a szárba, egy pillanat.

— Köszönöm, ne fáradjon, azt hiszem, jó lesz ez, hacsak a tintát nem tömték tele már megint azok a haszontalan kölykök itatóspapírral.

— Utánanézünk, kérem, azonnal. De úgy látom, jó is lesz.

— Igen, igen, köszönöm ...

Óvatosan kibújtatta fejét a kalap alól, mintha csupán egyetlen képzeletbeli úton vehetné ki, letette az üveglappal fedett asztalra, miközben undorral söpörte félre az elrontott feladóvevényeket, piros csekklapokat, ajánlási blankettákat és sárga szállítóleveleket. Az egyiken kipróbálta a tollat, majd gondosan megmártogatta az új formájú tintásüvegben, apró mozdulatokkal végighúzogatta az üveg száján a tollhegyet, hogy paca ne essék a távirati űrlapra.

„Kedves Oszkár! Drága jegyesem!” — került a papírra gondosan formált betűkkel, mintha a távirat felvevőjén kívül más is láthatná esetleg —, „Ismét táviratot küldök

31