Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Töttös Gábor: A távirat

Hozzád, mert ezt hamarabb megkapod és jobban megérted, hogy mennyire fontos lenne mielőbbi jöveteled. Már harmadszor is hirdettek minket a szószékről, s a végső időpont csakis azon múlik, hogy Neked mikor engedi meg a szolgálatod az utazást. Nem tudom, ott a Don mellett mennyire szigorú a tél, de ahogy egyszer a Világ Mozgóban mutatták a híradóban, úgy láttam, vidámak a magyar honvédek. Mégis, már olyan távolinak tűnik ez a film is, mintha legalább húsz éve láttam volna. Itthon sok minden változott, valami új pénz is van, de az ötvenes éppen olyan, mint a régi. Tőled rendszeresen kapom a csekkeket, bár sokáig haboztam, elfogadhatom-e, hiszen csak jegyesek vagyunk, nem házasok, de aztán úgy döntöttem: táviratot írok érte, ha lehet, ezzel is kifejezem irántad érzett szerelmemet és hűségemet. Megfogadtam, hogy mindaddig feketében járok és tartózkodom a társaságtól, amíg frigyünket az Úr előtt meg nem köthetjük.”

Hirtelen megállt, halántékához emelte a tollat — oldalról szinte könyöklésnek látszott a mozdulat —, s távolba szökő tekintettel merengett a csőposta fényes rézkigyóján, amelyből titokzatos küldemények hullottak nagy csattanással a kisasszonyok keze mellé. Aztán azon töprengett, meg szabad-e írnia, hogy mindig kimegy a vonatok elé a pályaudvarra, hátha váratlanul érkezik meg Oszkár, s ha ott várja majd, egyetlen pillanat sem megy veszendőbe. „Csak keserűséget okoznék” — gondolta —, „esetleg félre is értheti.. .”

Gondosan megolvasta a szavakat, s örült, hogy kereken százötven szót írt, mert erre éppen elég lesz a pénz, de aztán megrémült, mert oda szerette volna írni még a neve elé, hogy „a hozzád örökké hű és szerető”, de ez már három szóval több annál, mint amennyire futja. Ha csak egy szóval is lehetne rövidebben, ha mondjuk a „sok minden”-t egybe lehetne írni meg még valami mást, akkor már egyszerűbb lenne, mert a „hű és szerető”-ből az „és”-t tényleg el lehetne hagyni, s akkor már éppen elég lenne a pénz. A múltkor is, jutott eszébe, vitatkozni kellett a „sokminden”-en, végül mégis külön kellett írni, de mi lenne, ha elhagyná „a hozzád örökké”-t? Aztán arra gondolt, mennyi mindent elmond ez a szó, ez a két szó így együtt. Végül az „a”, „és”, „szerető” szavakat hagyta ki, hiszen az „örökké hű”-ben már talán az is benne van, hogy „szerető”. Talán.

Nem nyugodott meg teljesen. Újra és újra átolvasta a szöveget, meggyőződött róla, hogy a sokszorosan áthúzott szavak valóban teljesen olvashatatlanokká váltak, s közben átvillant gondolatai közt, hogy szerencsére maradt még tegnapról barnakenyér.

4

A csapóajtóban barna szemű, kucsmás fiú jelent meg, az ablakhoz szaladt, egy félkilós papírzacskóból elővette a csekket és a külvárosi szatócsbolt soványka bevételét. A vizes szivacson nedvesített postásujjak gyakorlott gyorsasággal surrogtatták a bankjegyeket, pecsétek döndültek, szelvény szakadt, s a fiú már szintén az asztalhoz ült, fél szemmel a táviratra sandítva.

Ilyenkor mindig elhatározta, hogy lopva beleolvas „a színésznő” távirataiba. Közben verseket fabrikált a távirati pénzesutalványra, mert ezen volt a legtöbb üres hely és a papír is olyan szép fehér, s ha nem figyel különösebben senki, el is lehet csenni néhány újabb kitöltetlen lapot. „Ki lehet? Kinek táviratozik mindig?” — gondolta napról napra a fiú, de tovább sohasem jutott, csak eddig, és hazafelé a patakon átívelő széles, magas téglahí- dig, ahonnan az apró darabokra tépett, bevonalkázott, versírásra alkalmatlan papírszelet- kéket szórta le nagy gyönyörűséggel. Néha, mikor nagyon egyedül érezte magát, arra gondolt, hogy olyanok a betűk szürke árnyaival röpködő papírcsíkok, mint a „színésznő” hajszálai. Ilyenkor mindig attól félt, hogy ezt a nőt egyszer majd egy autó elüti a Mártírok útján, vagy a Béla téren.

Most, amikor a hídon és nedves falú házak kertjében valami nagy csönd lett hirtelen, kicsit nyitva maradt a szája és nem tudta mire vélni, mi történik körülötte. Cipőjében

32