Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Töttös Gábor: A távirat
Töttős Gábor A távirat 1 iß ú ár máj desztönííí! — üvöltötték a szomszédban a magnó után kórusban, fülsértőén röhögve minden szóhoz. Két óra felé jöhettek haza a gimnáziumból, előbb a rádiót tekergették, ittak és dübörögve táncoltak, sikoltoztak, csörömpöltek, aztán a magnót nyektették, amelyen a nyúlott szalagok századszor, ezredszer játszották hűségesen az érthetetlen dalokat. A szélesre tárt ablakon füst, likőrszag és zene hömpölygőit át a szomszédokhoz, akik már régóta nem értették, mi történhet itt nap mint nap. Oreszt bácsi felriadt, de aztán sztoikus nyugalommal konstatálta, hogy zajlik az élet, keresi magát a következő nemzedék, de egyelőre még nem találja. Kisimította a felpöndörödött utalvány sarkát és nyugodt tempóban, öreges, de mégis lendületes betűkkel írta a címet a szerény összeg alá. — 200, azaz kettőszáz — dünnyögött maga elé, majd hangosan ellenőrizte a Feladó közleményei rovatba kerülteket. — „A távolból üdvözlettel: O”. De milyen távolból, töprengett szomorúan, de milyen nagyon távolból. . . Odakint bakancsos iskolásfiú cuppogott el az ablak alatt. Egykedvűen rugdalta a levert jégcsapok darabjait, amelyek hangosan döndültek a csatornák célba vett bádogján. Valami éles hang keveredett a kora estbe. Becsavarta a töltőtollat, vászonba tekerte a tábori pecsétet és kinézett az utcára. Kibomlott hajú nő dörömbölt a magnózók sárga fakapuján, miközben egyre ezt kiabálta: — Csavarják már le azt a gramafónt! Nem értik? Kérem szépen — váltott könyörgőre a hang —, hát nincsenek maguk tekintettel semmire?! 2 Egész délután a tábori posta számát kereste. Felforgatta érte a szobát, négykézláb kutatott a szőnyegen, szétnyitogatta a bordó fedelű, aranymetszéses könyveket, bekotort a reccsenő méltósággal álló, nehéz bútorok alá, mire eszébe jutott, hogy elalváskor a párnáján volt még a levél. Végre megkerült a ki tudja, hány ezer kilométeren át, kézről kézre koptatott papír, rajta az Ő szálkás, félig elmosódott betűivel. Minden halványodott, szakadt, idegen lett, csak az a szám, az maradt a régi már hosszú ideje, de mégis, a biztonság kedvéért, ma sem mert úgy elindulni, hogy elő ne kereste volna. A pongyolát az ágy végébe ejtette, leült a zsámolyra és kifésülte haját a barnán barázdált szarufésűvel, hosszan simogatva fejtől vállig, homloktól hátig. A felrepedezett foncsor szinte teljesen ősszé torzítja már az ébenszínű szálakat, pedig még az alispán is megcsodálta a múltkor. Ujjaival finoman lendítette a szeme elé hulló fürtöt, de már alig lelt örömet gondolataiban, amikor még egy kis púdert nyomott az orrcimpák kisúrolt dombocskáira. Fejét kissé jobbra, majd balra fordította, míg végül elégedetten s némi büszkeséggel tekintett tükörben ülő önmagára: a fekete még mindig fessen áll rajta. 30
