Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Lászlóffy Csaba: „Változz természetté!” (kisregény)

— Nem a hittel, csupán a hitben való erőltetéssel hadakozott: vakságnak, gonoszságnak, ostobaságnak nevezte, így igaz.

— Hát, amikor azt állítja, hogy mihelyt az ember az Istent, kinek sem voltát, sem akaratját a természeten kívül nem tudhatja, ügyébe belekeverte, azonnal megtébolyo- dott? ... Ha jól emlékszem, nála ismerkedtem először Spinozával. Őneki viszont Barcsay adta a kezébe. Nem szokásom papolni, éppen ezért beérem a logikával. A természet nem tesz különbséget jó és rossz között — vallja Bessenyei. Ha Isten teremtette és igazgatja a világot, „e sok bűnért kire essen a vád?”, kérdezhetjük vele együtt. Az erény és a bűn csak a vallások és a polgári törvények megkülönböztetéseinek köszönhetik létüket, elfogadom. De mikor az ember veséjében kő terem — hallhattad ma is, a rettenetes kínok majd’ elvették az eszét —-, csak nem állíthatjuk, hogy jó (vagyis Isten alkotása) a kő a vesében?

Elégedett vigyorral törölte meg ujjait elhanyagolt, veres szakállábán.

— Na, de meglehet, hogy te a másik, a felséges úrra gondoltál az imént — folytatta, amint végzett az evéssel; ezúttal szúrósabb tekintettel árulván el indulatát társa előtt.

— Hisz veszem észre, hogy a legnagyobb alázattal ejted ki a Ferenc császár nevét. Még ebben a házban is. Vagy tán spiclit sejtesz magad körül itt is, mindenütt, amiatt pislant- gatsz zaklatottan erre, arra, még ha csak egy kétértelmű megjegyzést kockáztat is meg valaki a császár politikájának rovására?

— Ezt ma már másodszor kell végighallgatnom — hajolt a pirospozsgás arc mélyen a tányérja fölé. — Először burkoltabb formában, igaz, a beteg előtt. Ő rossz bőrben van, tudjuk mindketten, s erősen megkeseredett. Mégsem hallottam a szájából ármánykodó, lázító szavakat. Felséggyalázó sorokat, tudtommal, soha le nem írt; bírálattal is legfeljebb csak a hatalom rossz tanácsadóit illette. Nemrégiben került a kezembe egy nagyobb verses elbeszélő munkája, a Hunyadi. Abban is csak olyasmit olvastam, hogy Janus Pannonius testét a papok, mint pártütőét, féltek eltemetni; sokáig egy kápolnában tartották, szurkos koporsóban. Mely dolgot Mátyás megtudván, a papokat keményen megdorgálta, s a püspök tetemét pompával eltemettette.

— Azt az eposzt egy Hunyadiról írta .. . s több mint harminc évvel ezelőtt.

— Akkor írta, midőn a Habsburg Mária Teréziáért lelkesedett.

— Anna kisasszony a borról, úgy látszik, megfeledkezett — morogta enyhe bosszúsággal a veres szakállú, az asztaltól felállva.

— Az újabb műveit kellene ismerned — nézett le társára, ki egy hagymafancsikával nyűgölődött éppen, sehogy sem tudta kipiszkálni két ujjhegyével a fogai közül.

— Tudok én, ne félj, még a Podrokotz krónikájáról is, mely legalább egy évtizede itt rejtőzködik e homályban valahol, a budai főcenzor jóvoltából, aki veszélyesnek minősítette szerzőnek a vallásra, a kinyilatkoztatásra, a lélek halhatatlanságára, sőt, még a házasságra vonatkozó bölcselkedéseit is ... S a többi mind, amit e portán összeírt! Legutóbb A természet világáért, gyűlt meg a baja — vált engedékenyebbé a kopaszodásra hajlamos vitapartner.

Társa azonban hevesen csapott le rá:

— Arról is tudsz, hogy a kancellária, azzal egy időben, hogy megtiltotta e filozófiai költemény kinyomtatását, utasította a bihari alispánt, hogy figyeltesse Bessenyeit?! . . . Nem mindenki jószántából s jószándékkal jár ki erre a rideg tanyára. Ki mondja meg, kit környékeztek meg már eddig? Engem, téged?! .. . Miért ne fordulhatna meg akár az ő lázas fejében is egy ilyen lehetőség?

— Azért az ilyen túlzásoktól őrizkedj, ha lehet — játszadozott a késsel idegesen a kis köpcös. — Mi lesz velünk, ha mi sem kíméljük egymást?

— Mitől őrizkedjünk? Hogy meg ne tébolyodjunk! . . . Valaki figyelmeztetett rá: attól is gyanússá válhatok, ha egy poros színpadi replikánál túl lelkesen verem össze a tenyeremet. Mi ez, ha nem őrület?

— Szerinted tébolyult volt, aki mondta?

— Nem. De aki meghallgatja, előbb-utóbb az lesz.

A beteg délután magához tért.

20