Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Lászlóffy Csaba: „Változz természetté!” (kisregény)

— Egy holló ült az ölemben álmomban — mesélte fáradt mosollyal. — Ápolgattam, majd tükröt tartottam a csőre elé. Úgy társalgott eleven képmásával, mint valami idegen istennel. Elnéztem, s hirtelen nyilallást éreztem itt belül. Ennyi a világ nekünk is. Hess, madár! Mi sem vagyunk különbek nálad.

A két vendég egymásra pislantott. Az egyik kínosan, a másik szórakozottan bólintva. S itták tovább a borukat. Új bort zöldpatinájú billikomból.

A beteg hátat fordított nekik. Egyszer még odaszólt Annának, hogy kínálgassa az illusztris vendégeket. Később a magas láz miatt félrebeszélt.

— A hímfarkas! — kiabálta. — Vaskos, erős. Hívjátok az erdészt, hogy lője le a vérszomjazót! . . . Hetven fontot nyom. Ha nem ügyeltek, végez vele! . . . Szegény hollóm ... — Már alig lehetett érteni. — Mérges hidegben, mély havon . . .

— Orvost kéne hívatni — kockáztatta meg a kandalló mellett melegedő, köpcös emberke.

— Én megmondtam Annus kis nagysádnak — állt elő a vajákos vénasszony —, hogy a sok veszedelmes nyavalyától kell tartani, midőn a test fölös vérrel bővelkedik, minekoká- ért. . .

— Eret kell vágatni! — vágott közbe a veres szakállú férfiú.

— Már megtörtént — rebegte Anna.

— Ha fekete a vér és sok víz vagyon rajta — motyogta a vénasszony, mint egy ráolvasást —, az hideg csúzt jelent. Ha nyers és kemény, gutaütéstől lehet tartani. . .

— Ne káráljon annyit, hallja! — veszítette el türelmét a szikár termetű vendég.

— Papot nem enged magához? — súgta oda neki társa; mélyen ülő szemeiben ijedtség bujkált.

— Az úr vére sárga volt — jelentette ki magabiztos hangon a vénasszony. Megszerzett fölényével együtt katonás gesztusai is visszatértek. — Rosszul vagyon az úr mája is. Amíg mi Annus kis nagysáddal vizet forralunk, a vendég uraknak legjobb lesz, ha elmennek a kocsmába ostáblázni.

— Mi már éppen szedelőzködtünk . . . Indulunk haza — sietett a válasszal a két literátor.

Előbb, persze, még megvacsoráztak.

Anna, mielőtt a vendégek elköszöntek volna, a vasfazékból kimerte a teknőbe a fövő vizet. Odakészítette a szappant is.

— Teknőben fogom megfüröszteni, akár egy gyermeket. — suttogta. Istenem, mi lett abból a nagy emberből!

S kifutott a szobából, hogy mások előtt el ne sírja magát.

— Be ne zárja utánuk a kaput — oktatta ki a vénasszony. — Miután kiűztem belőle a rosszat, Annus kis nagysád figyeljen a kapura. Éppen úgy fog csikorogni, mint amikor szél támad. Akkor surran ki majd a házból a rontás, fekete komondor képiben.

— A mája is, nem csak a veséje — indult meg a beteg ágya felé tehetetlenül Anna.

A vénség bólogatva követte:

— Egy cinegemadár tizenkét nótát elfúj, de az utolsóban ő is megakad.

21