Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Lászlóffy Csaba: „Változz természetté!” (kisregény)
„Előbb meg kell érteni a világ állapotát” — adta meg neki a választ, és Pope-ra, az angol felvilágosodás kis törpéjévé gondolt, aki a természet példájával védte az ősközösségi harmóniát, mikor az emberek még egyenlően részesedtek gyűjtött javaikból. „Nem egy embernek gyönyörűségeit nézed, hanem a világnak egyetemes rendjét tartod szem előtt — folytatta Báróczi halkan, mint valami gondolatolvasó. — Kedvelted Voltai- re-t. Császárod, József is azt olvassa . . .” „Azt jelenti, hogy felvilágosult.” „Felvilágosult zsarnok. S te szolgálod a zsarnokot. Méghozzá hódolattal.” Ezt sem tudta megbocsátani vajon Báróczinak? Hogy elültette benne az örökös kétkedést? Később aztán megtanult önmagával vitatkozni. „A császár ki akarta űzni belőlünk a barbarizmus démonát.” „Emberbarátnak játszotta meg magát, de az önkényeskedő hajlam legyőzte benne a felvilágosult ész toleranciáját.” „Mégiscsak ő vetett véget a más-más felekezetű polgárok közötti megkülönböztetésnek. Mária Terézia számos házasságot köttetett magyar protestánsok és osztrák katolikusok között, s minden tekintélyét latba vetette, hogy a vegyes házasságokból származó utód katolikus vallású legyen.” „József egyszerűen nem állhatta anyja barokkos túlzásait. A királynő szeretett maga körül áhítatos hangulatú reprezentációkat rendezni.” „Valójában praktikus észjárású asszony volt, s a lelke mélyén ő is despota. Egy ízben fülünk hallatára ekképpen szellemeskedett a pozsonyi rendek rovására: Az igásbarom is fél jármától eleinte. De később belejön, s nyugton ekéz a mezőn.” „Ez valamelyik latin költőtől származik.” „A többi viszont, amit kedvencére, Kollár bécsi főlevéltáros úrra bízott: a ránk vonatkozó adatok kiválasztása avagy elhallgatása az antik szellem legkisebb hatását is nélkülözik. Ezek szerint Ázsia odúiból kibújt fajunknak jellemvonásai egyenesen Attila barbár hunjainak rémtetteire vezethetők vissza. Kollár úr kiadatja ugyan Oláh Miklós esztergomi érsek történeti munkáját, azonban „kifelejti” belőle a Kárpát-medence történetét, a középkori magyar állam gazdasági fejlettségét és műveltségét. Ezért firkanthatta oda nyugodt szívvel az ifjú József a könyv egyik lapjának margójára, hogy: „csoda egyáltalán, miként tűrik meg maguk között a kultúrnépek a magyart.” „Frigyes porosz királytól szorongattatva vajon ugyanolyan nyugodt lélekkel írhatta harctérről küldött levelében anyjának (?): «Soroztass, szólítsd fegyverbe a magyarokat, szedess adót! . . . Ha ég a ház, nem szabad azzal törődni, mit kóstál a víz.» „Kérdés, kinek a háza égett! József mint császár és politikus autodidakta volt, ezt bizonyította végrendeletével. . . (Hát én! — nem ugyanazt műveltem-e az irodalomban, megfutván saját eszméimmel a nyilvánosság elől?)” Nem megy ki az eszéből, hogyan jellemezték a balek császárt (a letűnt kísértettől már nem kell tartani) Kazinczyék Nagykárolyban: Puritán lelkű, s szűkre szabott világában szaladgált izgatottan fel és alá. Kiporciózott lelkesedéssel és fénnyel szerette volna megelőzni a forradalmat. Ha legalább bűvészkalapja lett volna! Energiája volt, de fantáziája hozzá kevés . . . A magát kiválasztottnak tartott egyén demagógiájának csődje ez: a szélsőségeket nyesegetve és rettegve a szétzülléstől, züllésbe hajszolta volna a birodalmat, ha nem szól közbe a halál. „S énbennem: csak a literátor gőgje munkált vajon?!” Arcát levetve ül a sötétségben. Örül, mert nem érzi magán a néhai társak tekintetét. Ha meg tudná még egyszer mutatni, hogy nem szalmaláng-természet. Most, midőn olyan idők járnak, hogy a József császár korabeli állapotok kívánatosoknak tetszenek. Ül a hideg éjszakában, mégis verejtékezve, az ötvenhét esztendős Bessenyei György. Mind jobban alászédülve, s mind följebb vágyva. Könnyű a fűszálnak. Nem esik nagyot, ha meghanyatlik. 11
