Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Lászlóffy Csaba: „Változz természetté!” (kisregény)

A levél

jj

Már a legelején elakadtam. Hogyan szólítsalak, most, hogy magamban vagyok veled? Ilyenkor nincs helye a színlelésnek. Rokon — és öregember vagyok. E levél — elszoktam a levélírástól, az érzelem hangos hivalkodását lenéztem mindig —, ez árva levél, az egyetlen, melyet annyi év után magamból kibeszélek: nem rokoné, de öregemberé sem.

Egy hónappal ezelőtt még azt mondtam volna: lehetetlen! Most pedig? Küszködöm fekve, állva, szédelegve, futnék önmagam elől gyáván, undorodva — ahelyett, hogy harcolnék magam ellen. Kívül-belül omlik reám a ház; lidérces fények, a tetőn moha, a falon repedések, burjántól átvert pádimentum ... S te csak jársz-kelsz, mint aki nem is sejti a veszélyt, héjába főtt krumplival kedveskedve vársz, kötényesre szorított kézzel hallgatod alázattal dacoló dohogásomat. Meglepődnél, ha magammal próbálnálak rántani, hogy az ajtófélfa védelmébe húzzalak.

Egykor, hogyha megkörnyékeztek ledér, pazarló szépségek, egy éjszakánál tovább csak elmém lobogott. Elém kúsztak, vadul rántottam magamhoz őket, s már tudtam, több közöm nincs hozzájuk: csak tettetik az okosságot, az érzéki öröm az ő bölcsességük. Mulatoztam hát, nagyokat kacagva, s bőszen fohászkodtam a sorshoz, hogy tűzzel inkább testemet eméssze. A poétában lakó szellem sérülékenyebb. Ha hatalom parancsol s te engedni kényszerülsz, több az, mint amikor egy zsarnok atya akaratából a szerelmes lényt, szíved választottját elveszíted. Jaj, ha elirigylik tőled ég, föld, bércek, tengerek szabadságát, mit semmi esedezés vissza nem hozhat!

. . . Rég feledtem, hogy a női test ezer buja báj keveréke. De alattomosan belém ivódott a rontás, mint fába a nedvesség. Annyi baj legyen, gondoltam eleinte, a régi hajó is elhagyott homokon korhad meg. (Propertius?) Felnyergeltem az almásderest és ellovagoltam hazulról. Te néztél utánam. (Azelőtt való éjjel kulcsra zártam hálókamrám ajtaját

— nem merem beismerni, hogy féltem önmagámtól miattad; jobban hangzik így —: tudván azt, hogy a szendergő önként kibeszélheti titkát.)

A Sárrét felé vezettem lovamat. Kora őszi párák lebegtek a mocsaras mezők felett. A ló patái magasra csapták a sárban elrothadt, sárga füvet; a fulladozó csalánok és az ázott fűzek édeskés enyészet-szagot árasztottak. A Sárrét levegője kezdte ki Sándor bátyám egészségét

— jutott eszembe. ,

Komor, nedves erdő alatt kocogtam el. Állítólag élt egy hóbortos lovag a középkorban, valahol Spanyolországban (vagy ez is csak írói kitalálás?), aki feltehetőleg ugyanilyen nevetséges képzelgéssel indult el kóborútra, szíve bolondozását hallgatva, de ügyefogyott, zavarral, eszelősen űzte el magától a reményt a kiválasztott ifjú hölgy színe előtt. Ezzel a gondolattal már szívesebben eljátszadoztam.

Egy parasztlánnyal minden könnyebben menne . . . Lásd, ez is megfordult a fejemben, Anna! Velük a legádázabb dolgokat elkövetheted — ha úr vagy. Testőrtársaim közül nemegy sietett imádsággal tisztára mosni lelkét. De egy jobbágy- vagy cselédlánnyal szemben elkövetett erőszak (mivelhogy csak állati gerjedelem?}, úgy tartják, nem is vétek.

Nekem nem volt rá érkezésem valamit is megbánni. Különben egész életemben gyűlöltem a szenteskedést.

Könnyű a hívőknek! Ha rábízhatnám magam a Mindenhatóra — a zsoltár szavaival: Mint az néma, hallgatok erősen, / Szájam föl sem nyitom, mert én / Tudom, hogy ezt mind te cselekedted. . .

De így ki veszi le rólam a csapást?

Csupasz, hideg vesszőkarokkal az akáccserje arcomba csapott. A ló felhorkant. Nem akart vinni tovább. Pedig a tűz — most már én is megláttam — még messze volt tőlünk.

Szaggatottan, fájdalmas hangon szólt a furulyaszó. Nem látszott, hogy ki fújja. Elhanya12