Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Lászlóffy Csaba: „Változz természetté!” (kisregény)
megtanult a klopstocki szentimentalizmus leheletével fuvolázni a női szabadkőműves társulatok tagjai felé. „Nem lehet többé elszenvedni, amit velünk csinálnak.” Ezúttal ilyeneket mondott a higgadt és mértéktartó Kazinczy is. (Mert valahányszor elébe rakták, elutasítóan tolta el maga elől a szilvóriumot.) „A megyegyűlésen is felszólalt — lelkesedett a nyugalmazott testőríró pipafüstjétől sápadtan a diákos külsejű Szentjóbi Szabó. — Mindannyiunk nevében ellenezte az egyetem Pestről való elhelyezésének tervét.” Batsányiék Magyar Museumából ő már ismerte ezt a törékeny hangú poétát. Azt viszont csak kevesen tudták róla, hogy a helytartótanács hivatalnokaként elunván a nyomorúságot, hazatért Biharba, ahol Teleki Sámuel főispán és erdélyi kancellár titkárává fogadta. „Kecsesen versel, az Osszián-módi szerint kissé érzelmesen” — hangzott róla az idősebb költőtárs, Kazinczy magabiztos ajánlása. „Érdekes, én egészen más képet őrzök arról az ifjúról — idézi föl egy évtized múltán a Szentjóbi Szabó Lászlóval való találkozás pillanatát. — Oly elszántan mondott ítéletet a főnemesség felett, mely igyekszik elperelni a jobbágyok s a kisnemesek földjét, s oly határozottsággal jelentette ki, miszerint a köznép teszi a nemzetet, hogy önkéntelenül is becsülni kezdtem. Könnyű csontjai, valamire való markolásra képtelennek tetsző gyer- mekujjai, hajlott főtartása dacára éreztem, ettől a fiatalembertől tartani kell. Aki nem ért vele egyet, annak különösen. Magadra vess, korholtam tulajdon maradiságomat, ha még egyszer valakinek könnyelműen odaveted, hogy a jobbágy jobbágynak született, ezen változtatni nem lehet. Neki ugyan mondhatnám, hogy a tudatlan paraszti sokaság az országló értelemre csak úgy illik, mint bokacsontod a homlokodra, a térded kalácsa az agyvelődre, vagyis nem rend, csupán eszköz — már tudom, mit válaszolna: «Míg változtatni nem fogunk állapotán.» Úgy voltam akkor este — nemcsak vele, a többiekkel is, mint az erős pálinkával: ha zavar is a bűze, de könnyít az álmatlanságon . .. Hogyan köthetném össze velük sorsomat, tusakodtam az utolsó koccintásra várva, mikor nekem már csak a száraz okoskodás maradt?” Most döbben rá igazán: az volt az ő utolsó szellemi asztaltársasága. Ha akarnák, sem ülhetnének össze többé már, négyük közül a legfiatalabb miatt. Szentjóbi Szabót a kufstei- ni várfogságban érte utol a halál, alig két évre rá, hogy Nagykárolyban találkoztak. Ha rá gondol, jön, hogy iszonyattal tapogasson végig elpuhult, öreg arcán, és nehezen tud magába fojtani egy istenes káromkodást. De aztán eszébe jut, hogy a „vértelen forradalom” hívének emlékéhez szelídebb szavak illenek, amilyenekkel a kamasz ábrázatú költő hajdan rácsodálkozott a világra: Aíár a réti csepp-harmatok Mind gyöngyökké lettenek, A források s folyamatok Megezüstöztettenek . . . A káromkodást ugyan kinek tartogatja? Tán a kocapásztornak, ha közben elfogy a hold s megint későn tereli be a sertéseket. Félnótás legényének („kit Berci lelkemnek szólítok!”) sorsától vakíttatva saját magát szerencsére nem látja. Türelmesen virrasztja át az éjszakát, ki már nagyon sokat tud, mert megtanulta, hogy nem tud semmit. Ébredés Ahogy kilép az öntudatlanság sáncaiból, a kétely lövedékei könnyebben eltalálják. Ezt az állapotot már ismeri. Ezúttal nemcsak önmagával viaskodik, kísérőjéül szegődik József császár históriai árnyéka is. Álom és ébrenlét határán emlékezik. „Kivel és ki ellen?” — kérdezett rá foghegyről Báróczi Sándor egy udvari ünnepély után, kilépve a szabadba. Arca, akár a bécsi utca, nyirkos és szürke volt. 10
