Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Lászlóffy Csaba: „Változz természetté!” (kisregény)

szemügyre veszi. Nem tagadta el Anna előtt, hogy a királynőt rokonszenv fűzte ifjú testőreihez, őhozzá különösen. Rövid töprengés után azért nem mulasztotta el hozzátenni: „Báróczi állítólag jelen volt akkor is, mikor Rakovszky nevű társát bemutatták a császárné- királyasszonynak, aki a nevet Rákóczinak értette, heves hőhullám öntötte el arcát és a tábornagyhoz fordulva sziszegte: egy Rákóczit nem tűr meg a testőrei között! Pálffy Lipót gróf természetesen sietett eloszlatni a súlyos félreértést.”

„Sokszor egy véletlen elegendő, hogy elültesse bennünk a gyanakvást a legnyájasabb királyokkal szemben is.”

Ezt még a Nagykárolyban összeverődött asztaltársaságnak — Kazinczynak, Szentjóbi Szabónak meg Bessenyeinek — mondotta Barcsay Ádám, aki — mint rá egy évre, letartóztatása során kiderült — a Diana Vadásztársaság ügyei miatt kért szabadságából töltött el egy estét körükben.

„Én gyanútlanul sodródtam közelükbe. Mint ahogyan a szabadkőműves páholyba sem követtem Barcsayt, a Martinovics fondorlatos játékán is kívülrekedtem.” — mesélte utóbb Annának.

Közben a falusi menyegzőn a vőfély — egy nagy, pödrött bajuszú parasztember — szokás szerint patriarhális szónoklattal kísérte a vőlegény és a menyasszony összeadását:

— Fiatal barátom, tiszteld menyasszonyodat. Isten akarata az, hogy ő a te társad és barátod, s nem pedig szolgád lesz: Atyánk a mennyek országában ezt azzal nyilatkoztatta ki, hogy a nőt a férfi bordájából pattintotta ki. Ha az Isten úgy akarta volna, hogy az asszony a férfi szolgája legyen, akkor a sarkából hívta vón életre, jelezve ezzel is, az asszony zsámolynak való; de a mindenek bölcse a férfiember olyan testrészéből pattintotta ki a nőt, ami a férfi szívéhez közel van, s az asszonynak ott kell lakoznia.

A lakodalmi népséggel együtt Anna is meghatódott.

„Lásd, milyen könnyen megnyerhető a magyar ember — jegyezte meg, enyhe iróniával később, Anna szemében felfedezve egy könnycseppet. — Jól tudta ezt a konspiráló apát. Őróla viszont kevesen tudták, hogy — nyilván Lipót császárnak akarván kedvébe járni

— még a Káté előtt, mert érdeke úgy kívánta, a francia alkotmány ellen írt röpiratot. Tulajdonképpen receptet kínál a nemzeti törekvések megfékezésére: azt bizonygatja kétszínűén, hogy az embernek semmilyen joga nincs, és csak az a kormányzat tud rendet tartani, melyet rettegés és hatalom környékez.

Megint a nagykárolyi asztaltársaság! Ha nem csupán józan megfontolásból, s mi tagadás, konzervativizmusától hajtva vállalja velük szemben akkor a szócsatát, hanem tények birtokában próbálja meggyőzni őket a képzeletüket fogva tartó titkos remény képtelenségéről? Meglehet, akkor sem hallgattak volna rá.

„Hiú időtöltés, a régi bölcsesség misztériumainak folytatása” — mondotta a szabadkőművességről Barcsaynak, s legyintett egyet.

„Most nem arról van szó” — kezdte suttogva volt testőrtársa. De Kazinczy feddő pillantással fojtotta belé a szót.

„Több mint negyedszázaddal ezelőtt kellett volna találkoznunk Kazinczyval, akkor talán másképpen viszonyulna hozzám — villant át elméjén abban a minutumban. — Amidőn lefordította magyarra nagy becsben tartott Der Amerikaner című munkámat, s először írta le benne a világosság szót. Persze, csak mutogatta eleinte, mint gyermek a bicskáját, de nem tudott még bánni vele. Aztán Báróczi stílusának bűvöletébe esett.”

Még annyi év után is ellenszenvvel gondolt Báróczi Sándor, a vetélytárs fordításainak franciás bájolgásaira, s mint halból a szálkát, tudatos nyelvőrzéssel igyekezett eltávolítani formálódó gondolataiból az „aiszthézis gyönyöreiben” elmerülő, merész tanítvány szócsi- nálmányait, tudván Kazinczyról, hogy a Báróczi koszorújára pályázik. „Már rég készülök tőle megkérdezni — morfondírozott tovább magában —, hogy a művészi szép kultusza helyettesítheti-e az élményt, a tapasztalást?”

Nagykárolyban azonban más, súlyosabb kérdésekről esett szó, s neki meg kellett értenie, hogy nem a kassai szalonéletben ellesett gáláns póz, a finomkodó gesztusok távolítják el Kazinczyt tőle. Mondják róla, hogy szinte mindenféle ceremóniában kedvét leli. Lám,

9