Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Lászlóffy Csaba: „Változz természetté!” (kisregény)
komornája és a daliás termetű Bessenyei, a gyámfiú, akire ájtatos órákat áldozott, hogy a lelkűk is egy akolban üdvözüljön!” Hová bújjon a cinikus kacagás elől? Hiába is tagadná Grass Frigyesné bájolását; van-e épeszű magyarázat arra, ha a vakbuzgó csuhások ellensége, ki ráadásul a protestáns ügy heves hangú ágense is, önként áttér a pápista hitre, hogy Szent Antal perselyébe szotyogtassa a rézgarasokat?! „A törvény önzést és öldöklést mutat, az erő és erőszak jussán — védekezik, álmában vergődve, a túlélni hivatott értelem. — Lelkemet fiatalon kikezdték a megalkuvás keselyűi.” Látja ifjú-magát kétféle hűség között botladozni, mint klavikhordon fehér-fekete billentyűin Haydn-szonátát próbálgató gyermekujjakat. Minél esendőbb, törékenyebb a test — legutóbb is több mint öt font homok ment ki véréből —, annál kevésbé fenyegeti már világi hatalom, fanatizmus türelmetlensége. Kábultan forgolódva, sípolva veszi a lélegzetet. Egy nagyobb horkanással belefúj az asztalon nyitva felejtett tubákos szelencébe . . . Puskapor- és füstfelhőből válik ki a császárkísértet. Csákók, toliforgók, törött kardpengék, tépett vállrojtok vergődnek az álombéli csatatér láthatárán. Az ellovagló ezredekből Sándor bátyja adieut kiált neki, Barcsay elegánsan kardjával tiszteleg. „Menjetek — gondolja —, ha már így végzik az egek, hogy egymást öljék az emberek.” A filozófus és néhai asztaltársasága Nemrég még nyugtalanul és sokat járt a határban. Hallgatta, mint dong a kórók közt a kolomp; a pásztorok, ha észrevették, hogy az uraság közelükbe ér, megsüvegeiték, aztán egykedvűen pipáztak tovább. Ha tehette, kerülte az embereket. Mielőtt a nagy öröm érte volna — háztartását vezetni hozzáköltözött László bátyjának hajadonfővel maradt leánya, Anna —, régi emlékeinek hamuja alól szikrányi fényt sem volt képes villantani, nemhogy maradék melegükhöz húzódhatott volna, ha netalán megfeledkezett róla, s a nyirkos levegőjű házban este későn gyújtott tüzet. S lám, elég volt a jövevénynek várakozó és a derű mázával kérkedő tekintete (mert eredendő büszkeségét magábazárkózottságának megavasodott mákonyával aléltatja a nem fiatal leány), elég volt a női kacagás csalogányjátéka, hogy aláereszkedő szárnyainak megtartó erejében — kopaszodjanak bár — kétsége többé ne legyen, és feltámadjon benne a hit, hogy jussát, amiért perelt, van akivel elköltse; így legalább lelkiismeretével is megbékél. „Mikor felforrott vérem még olyan volt, mint nyári zápor közelgő zuhogása! — A hunyorgó, öreg szempár, a megnyúlt fül mintha a széjjelcsapkodó mennykőropogást lesné a tornác üvegablakát elhomályosító ezüstpára mögül. — Éjszakánként mintha megint kergető hevesség futna széjjel testemben. Mégsem maradt bennem írmagja bár a hajdani vakmerőségnek, amellyel kedvemre csalhattam magam, hogy ég s föld értem teremtetett! Egy idő óta könnyebb ajkamba harapva, némán elviselni a sebeket, mint felidézni a divatos sóhajtozások tudatlan korszakát, midőn az egész emberi nemzetet magamhoz akartam ölelni.” Negyven évvel ezelőtt, a barátság korszakában, milyen büszkék voltak az egyenruhájukra és egymásra. A mente, a dolmány, az öv, a kalpag. Lóháton kísérték a zöld bársonnyal párnázott udvari hintón, ha a királynő vagy más felséges családtag kikocsikázott. Vágtatás közben a karabély csöve a könyökükön, závárzata a térden éles fájdalmat, olykor zúzódáso- kat okozott. Egy falusi lagzin hívta fel a figyelmét Annának arra a fejedelmi tartásban ülő, szőke asszonyságra: erősen emlékeztetett a megboldogult Mária Teréziára. Akinek mintha még mostanában is magán érezné fürkésző, élénk kék tekintetét, amint a mustrán elvonulókat 8
