Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Dobozi Eszter: A hontalanság éveinek irodalma (Mint fészkéből kizavart madár)
A hontalanság éveinek irodalma (Mint fészkéből kizavart madár ) „A mi örökségünk idegenekre szállt; házaink a jövevényekéi.” (Jeremiás siralmai, 5:2) „Hogyan énekelnök az Úrnak énekét idegen földön?! Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobbkezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vigasságom fejének!” (137. zsoltár, Kár öli Gáspár ford.) Mint fészkéből kizavart madár ... — e könyvről nehéz nem szubjektív jegyzeteket írni, s nehéz hallgatni arról a torkot szorongató megindultság- ról is, amelyet sorai váltanak ki olvasójából. A kötet tartalmát csak részben alkotják írói szándékkal közlésre készült szövegek, másik nagyobb részük magánlevelekből, magánhasználatra szóló naplókból, emlékkönyvi bejegyzésekből származik. S talán közöttük is azok a legmegrendítőb- bek, amelyek oly emberek keze nyomát őrizve maradtak ránk, akik mindezeknek előtte nemigen kereshették az írásbeli közlésnek, az önkifejezésnek lehetőségeit, akik nem vagy csak igen ritkán érezhették szükségét annak, hogy önmagukról, érzéseikről valljanak, hogy kibeszéljék legszemélyesebb bánatukat, szenvedéseiket. Erre enged következtetni keresetlen szavaiknak őszintesége, az a hamvas feltárulkozhatnék, ahogyan vallomásaikat fogalmazzák, s a naiv egyszerűség és tisztaság, amely a minden szándékoltság nélkül belőlük felszökő jajkiáltások karcosságán is áttetszik. Az emberi szenvedéseknek, a történelmi kataklizmáknak, pokoljárásoknak, apokaliptikus félelmeknek e hamisítatlan és az egyszeriségnek a jelét is magukon viselő dokumentumai oly erővel hatnak — így egész gyűjteménnyé formálva, a könyvnek rangjára emelve —, hogy föl-fölvillan- tanak bizonyos asszociációkat e híradások és az emberiség biblikus múltjáig visszautaló zsoltárok, gyászénekek panaszhangja között. „Míg meg nem halunk, a nyelvünket nem adjuk, sem a hitünket, jöjjön, aminek jönnie kell.” — írják bizonyos Fejérék egy Szikince-parti faluból Budapestre. „ . . . azért beszélünk magyarul, mert magyarok vagyunk, és ha a nyelvünket kitépik, akkor csak magyarok maradunk” — üzeni Kató, Pista, Gréti, Pityu Csehországból Terkának. „ ... én itt megbolondulok, ha kiállók az ajtóba, mindig nézek hazafelé, de nem tudom, merre van, eszembe jut sokat, hogy Szülőföldem szép határa / Meglátlak-e valahára?...” — szól egy ismeretlen levele kedves bátyjához és családjához. „A házunk fölött van egy hegy és kimegyünk rá széjjelnézni, hogy merre van a drága magyar hazánk, de nem tudjuk eltájékozni sehogyan sem” — így Jolánka Csehországból. A kötődéseknek, az énazonossághoz való végsőkig ragaszkodásnak nem ugyanaz a tapasztalata-e ez, mint ami ott munkálhatott pl. a 137. zsoltár szerzőjében? Mintha a történelem népvándorlásaiban, deportálásaiban, kitelepítéseiben, lágereiben rendre csak ismételné önmagát. „Elviszik a magyart, mindenkit, aki ép.” — panaszolja legújabbkori népköltészetünk egyik darabja, amelynek az ugyancsak e gyűjteményben szereplő variációjával kapcsolatban jegyzik meg a szerkesztők: „A verset feltehetően több faluban ismerték — egy-egy település lakói a saját sorsukhoz igazítva azt.” Az érintettek kézírással lemásolták, így adták tovább kézről kézre, a szerzőjét már nem is ismerve. .Néhány bútorkáját autóra rakják, Itt hagyják a többit, földet, házat, marhát, Amit szorgos kézzel összekuporgattak, Ellenérték nélkül prédának otthagyják. Nem tehettünk másképp, hisz nem volt irgalom, A csendes falu népe körül volt kerítve Sűrű csatárlánccal, nem volt menedéke. Az úton, útfélen portyázó járőrök, Az igazolásnak se szeri, se száma, Gyanús volt az ember saját falujába’. ..” Mintha csak a Jeremiás siralmainak egyik verse köszönne itt vissza, s tovább, távoli tragikus magyar évszázadok panaszverseit, bújdosó énekeit, búcsúverseit, históriás énekeit s a protestáns prédikátorirodalom hagyatékát mind ott kell tudnunk a hátterében. A kötetben egybefoglalt írások adalékul szolgálhatnak a magyar történelemnek közelmúltunkig szinte fehér foltként megmaradt korszakához. Olyan ismereteket ad a kor iránt érdeklődőknek, amelyeket már-már az a veszély fenyegetett, hogy az eseményeket átélők és közvetlen maradékaiknak elhunytéval kihullanak a közösség emlékezetéből. Olyan ismereteket, amilyeneket a tudományosság objektivitására törekvő tanulmányok, történeti munkák nem képesek nyújtani, az itt közölt szövegek ugyanis az átélhe- tőség, az élményszerűség többletével toldják meg, mintegy hitelesítve is egyben a történelmi tényeket. Azt tudhatjuk meg belőlük, amit statisztikai adatokból csupán a merész fantáziára bízva magunkat sejthetünk meg: hogy miként élte át a csehszlovákiai magyarság e századi kál93
