Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Dobozi Eszter: A hontalanság éveinek irodalma (Mint fészkéből kizavart madár)

váriáját, a többszöri határváltozásokat, háborút, s főként amit ezután a deportálásokkal, a csehországi területekre való kitelepíttetésével, kényszermunkára hurcolásával, majd pedig a csehszlovák és magyar állam között lebonyolított lakosságcserével átgyötrődött. A levelek, feljegyzések, folyamodványok, naplók, emlékiratok tanúsága szerint úgy tűnik, legmélyebben megszenvedett sérelemként az hatott rájuk, amint életek, generációk szorgalmával összegyűjtött vagyonuktól, földjüktől, házuktól vagy egzisztenciális biztonságot nyújtó foglalkozásuktól megfosztva, szülőföldjükről erőszakkal elhurcolva egy másik nép cselédeivé, béreseivé süllyesztették őket. Parasztot — szegényt s tehetőset —, tanítót, lelkészt, mesterembert egyaránt. A megaláztatások döbbeneté szólal meg soraikban számtalanszor: „Az iskola gyűjtőfogházzá alakult, ahová csak belépni lehet, de kilépni nem.” (Kucsera Lajos naplója.) „«Viszik az uradat!» «Viszik?» «Hová, miért, mi történt?» «Nem tudunk semmit, csak terelik őket az állomás felé, mint a zsidókat, az út közepén, mellettük fegyveres őrök.»” (Kucsera Lajos feleségének feljegyzése.) „Bele vagyunk betegedve a dologba is, de jobban a bánatba, a legnagyobb baj az, hogy nem tudunk sehová sem fordulni panasszal, mert nincsen semmi időnk, rabszolgák vagyunk.” (Levél Csehországból.) „Elhajtották még a vakokat is, meg a betegeket is, úgy voltunk a vagonban, mint a marhák, mikor vásárra viszik, úgy válogattak bennünket, mint a vásáron a marhákat, aki nem kellett, azt nem tudom, vissza vitték-e, vagy hova lettek a nagyvilágban. Még írhatnék sokat, de nem írok, mert félek, hogy a papír lángot vet.” (Lakatos Lajosné levele fiához Pestszenterzsébetre.) „Mi nem álmodunk, mert úgy alszunk, mint a nyúl, minden pillanatban ugrásra készen. Ha autó búg, már riadozunk, nem-e most értünk jöttek, már éjjelnappal így vagyunk.” (Levél egy Szikince-parti faluból Budapestre)

A könyv szerkesztői, akik egyben az utószó szerzői is, Molnár Imre és Tóth László azzal az elgondolással adták közre ezeket és a hozzájuk hasonló feljegyzéseket, üzeneteket, hogy hozzájáruljanak a történelem többoldalú megismeréséhez, bemutatásához, ahogyan ők fogalmaznak, az ún. „oral history” eszközeivel. Az elmúlt rendszer és a napjaink közötti átmenet két-három éve alatt egyre-másra dobott a piacra az ideológia uralmát hirtelen levedlő könyvkiadás olyan kiadványokat, amelyek ezzel a kategóriával, az „oral history” fogalmával közelíthetők meg.

A szerencsésen meghaladott évtizedek hivatalos történelemfelfogásának felemásságát, hamisságait leleplező vallomásokat, visszaemlékezéseket, dokumentumokat, börtönnaplókat, lágertörténeteket, a magyarországi deportálások, elhurcolások, kitelepítések emlékeit feldolgozó szociografikus munkákat. Egy-másfél évvel ezelőtt olyan dömpingszerűen zúdult ránk a belőlük származó információ, hogy a kritikai feldolgozásukkal, az értékelésükkel, tanulságaikkal — úgy gondoljuk — még adós maradt a történetírás. Olvasva őket sokat megérthetünk mindabból, ami határainkon belül századunkban velünk történt. Kevesebb viszont, amit a Monarchia felbomlásával, valamint a trianoni békeszerződés után a szomszédos államok fennhatósága alá került — s ezen belül is a szlovákiai — magyarság sorsáról tudhatunk. Ezért is fontos az a tanulmány s az utána következő gondosan összeállított jegyzetapparátus, amelyet Molnár Imre és Tóth László a válogatáshoz hozzáfűzött könyvüknek második felében. Sorjában ismertetik mindazokat az intézkedéseket, rendelkezéseket, retorziókat, amelyek 1945 után a Szlovákiában élő magyarságot sújtották. De itt olvashatunk például arról is, hogy Szlovákia területéről nem csupán Cseh- és Morvaország vidékeire szállították el a magyarság egy jelentős részét, hanem — s ahogyan ugyanebben az időben Magyarországon is megtörtént — a Szovjetunió Gulágjába, munkatáboraiba is hurcoltak el embereket, közöttük lányokat, asszonyokat. Kb. 30 000 főt említenek a szerzők. Ugyancsak a Szovjetunió munkatáboraiba került a Magyar Párt több vezetője, a zsidók tömegeit menekítő Esterházy Jánossal együtt. Letartóztatásukban — mint Írják — közreműködött a szlovák rendőrség is. A tanulmány részletezi, mint fosztották meg az ottani magyarságot rövid idő alatt minden anyanyelvi és polgárjogától, értelmiségétől, tanitóitól, iskoláitól, lelkészeitől, hivatalos sajtójától, irodalmi fórumaitól. Molnár Imre és Tóth László külön is beszélnek arról a mély válságról, amit a deportálások, a ki- és áttelepítések előidézte kényszerű népvándorlás mellett az ún. erőszakolt reszlova- kizációs politika következtében a szlovákiai magyarság hasadásos azonosságtudatában, önmagához való ambivalens viszonyában átélt.

A történettudós mellett az irodalomtörténész is haszonnal forgathatja a szerző- és szerkesztőpáros könyvét, hiszen elemzésük utolsó harmadában olyan kérdéseket vetnek föl, a szlovákiai magyar irodalom értelmezésének olyan új szempontjait jelölik meg, amelyekkel minden bizonynyal inspiráló erővel hathatnak további irodalomtörténeti kutatásokra is. A kiadvány eddig számba nem vett irodalmi vagy irodalminak is minősíthető orgánumokra, művekre, alkotókra hívja fel a figyelmet. S kéziratokra, amelyeknek mindezidáig csak születéséről hallhattunk, ám hollétéről semmit. A közölt anyagban irodalmi vagy irodalmi jellegű munkák is szerepelnek. Kövesdi László, Szalatnai Rezső, Esterházy Lujza, Darvas János, Jócsik Lajos, Dobossy László, Gyurcsó István, Csontos Vilmos, Keller Imre,

94