Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Kántor Lajos: Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989 (Szélén az országútnak)
Objektív megközelítés (kísérlet) Az enyémnél jóval nagyobb előzetes tárgyismeret volna szükséges ahhoz, hogy valamelyest objektív érvényű bírálat megfogalmazásában egyáltalán reménykedhessem. Vagy sürgősen pótolnom kellene a többéves (évtizedes) kiesést, amióta igen keveset sikerült közvetlenül — könyvekből és lapokból — megtudnom a csehszlovákiai magyar literatúra, költészet és próza, kritika alakulásáról. Sajnos, erre nem vállaikozhatom. Vélt — akart — objektivitásom így csak arra vonatkozhat, amit Tóth László tárt elém mint olvasó elé. Ez sem kevés: 71 év 65 költőjének (versírójának) 297 verse (ha nem hibáztam az összeadásban). Összehasonlítási alapom mindenekelőtt az erdélyi, a romániai magyar líra hasonló időszaka — no meg a magyar poézis egyeteme. Innen, akár csak Erdély felől közelítve a felvidékiek hét évtizedes versterméséhez, lehetséges, hogy az első harmincöt évre tekintve túl magas a mérce. Mert annak ellenére, hogy Tóth László — véleményem szerint indokoltan szakítva az eddigi gyakorlattal — beválogatta az antológiába a Csehszlovákiából (Felvidékről) időközben távozott alkotókat (így, a jelzett időszakból, nemcsak Mécs Lászlót, Urr Idát és Győry Dezsőt, hanem Márai Sándort is olvashatjuk e kötetben, a mindvégig maradók mellett), feltűnően kevés az önálló hang, sőt-az igazi vers, A VERS e gyűjteményes könyv első két fejezetében. Szembeszökő (az életrajzi jegyzetek alapján igazolt) a húszas évek csehszlovákiai magyar költészetében a Kas- sák-hatás, a Kassák-utánérzés. De legalább eny- nyire feltűnő — és ez bizony az ötvenes évek után is jellemzőnek tűnik (legalábbis e válogatás tükrében) —, hogy a felvidéki magyarság megélt súlyos történelme milyen kevéssé, illetve csak az általános emberi szomorúság közvetítésével szólal meg a versekben. A Szélén az országúinak olvasója legfeljebb Forbáth Imre és Vozári Dezső válogatáson túli verseire lesz kíváncsi, mások (az első évtizedekből) nemigen keltik föl a figyelmet költői életművük iránt. A fiatal poéta Márai- ra is inkább az érett prózaíró vet fényt; Kassa szerelmesét jegyezzük meg innen — a távolból is megőrzött hűséget, amelyet például Cs. Szabó László Kolozsvár és Erdély iránt nem tudott élete végéig feledni. (De ugyanezt mondhatjuk Jékelyről.) Beszédes és fájdalmas — Tóth László nyilvánvaló szerkesztői erőfeszítéseit tapasztalva, valószínűleg végleges — az a költészeti űr, amely a második világháborút közvetlenül követő időt, a kitelepítés, a szétszóratás idejét jellemzi. Hogy ez a periódus az antológiában egészen 1955-ig, Bábi Tibor megszólalásáig hosszabbodik meg, talán a válogató mérceállításának tudható be. Mindenesetre innentől kezdve lehet csehszlovákiai magyar líráról beszélni — és itt kezdődne a kritikus, az irodalomtörténész feladata, hogy meghatározza és minősitse a sorra jelentkező költőegyéniségeket: Bábit, Ozsvald Árpádot, Simkó Tibort (akinek nevét, bevallom, én most tanultam meg), Cselényi Lászlót, Tőzsér Árpádot, Zs. Nagy Lajost, Gál Sándort, a náluk idősebbek közül Gyurcsó Istvánt, Monoszlóy Dezsőt — és aztán a (többé vagy kevésbé) fiatalokat: Keszeli Ferencet, Tóth Lászlót, Kulcsár Ferencet, Varga Imrét, Somos Pétert, Soóky Lászlót, Barak Lászlót, (Hátralapozok az életrajzi jegyzetekhez, és döbbenten látom, hogy a legfiatalabb említett is már a 38. életévében jár. Mekkora a lemaradásom, mennyi a pótolnivalóm!) Általuk és társaik által született meg igazán a csehszlovákiai magyar költészet, a maga sajátos színeivel, hangjaival. Ez az a szakasz (főként az utóbbi két-három évtized), amikor „a pátosz, ez a jövővé hazudott jelen” (Varga Imre) egyre inkább lefoszlik a versről, amikor a szembenézés a sorssal költészeti (poétikai) következtetésekkel és következményekkel jár. Érdemes volna, akár a Szélén az országúinak válogatása alapján, e folyamatot közelebbről szemügyre venni, végigkisémi mondjuk Tőzsér Árpádtól és Cselényi Lászlótól a Családfát író Soóky Lászlóig („három halott virág / üszökbim- bót nyílik / szerelmükből kinő / három korcs bitófa / egyikre akasztva / fényes kudarcaik / másikra akasztva / kimázolt tudatuk / a harmadik bitón kérdőjelek csüngnek / taknyos szép leventék / serkenő bajusszal”) — vagy Juhász R. József Mai magyar nyelvtanáig (hogy ez még vers- e, vagy az ilyen szöveget a prózába, esetleg önálló, műfajtalan műfajba kell sorolni? hogy egyáltalán tűri-e a besorolást szöveg és szerzője? — ez külön kérdés). Az irónia hangsúlyossá válása mindenesetre a csehszlovákiai magyar poézis felnőttségének bizonyítéka — és ezt az iróniát irigylem felvidéki barátainktól a már régóta felnőttnek tudott erdélyi magyar líra nevében. Ám ha komolyan gondoljuk — és ezt kell tennünk! — „a részt osztani egészre” igazságát, akkor irigykedés helyett inkább együtt kell örülnünk a Szélén az országúinak jó verseinek, felszabaduló hangjának. És akkor — talán — kisebb döbbenettel vesszük tudomásul, hogy Márai, Mécs László és Győry Dezső meg Monoszlóy (különböző történelmi dátumokhoz kötött) távozása után immár a negyedik „alkalom” adódik a szülőföld elhagyására. Remélhetőleg azonban valamilyen visszatérésre is. Egy ilyen költői antológia hátha jelzésként is felfogható . .. (Regio könyvek, 1990.) Kántor Lajos 92
