Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Mezey László Miklós: Rejtekutakon Verne és Kafka között (Szilágyi István: Agancsbozót)
árnyai az utóbbi föltételezést látszanak igazolni. S amikor az egymás után érkező parancsok kiszámítható logikájából következően emberáldozat bemutatására kell fölkészülniük, immár nyíltan fölteszik egymásnak kérdéseiket. Az író aprólékos részletezéssel ábrázolja szaggatott-izgatott dialógusaikban a fogva tartott ember lelki útjának stációit: a kezdeti belenyugvástól a szabadulásról való képzelgésen át a szökés konkrét tervezéséig, a végső elhatározásig. A léleknek ez az útja furcsa, szabálytalan csapás, hisz együtt munkál valamennyiükben a rémület és a reménység, a lemondás és a hit, a lélek épen maradt erőtartaléka és fogságban eltorzult rosszabbik fele. Szilágyi lélekábrázoló művészetének egyik titka az, hogy nem verbálisán adja elő, nem a narratív elemzés útján tudatja, mi háborog hőseiben, csupán megszokott vagy épp különös tetteiket, elharapott mondataikat, ideges közbevágásaikat írja le, ekként kívülről, akaratlan vagy tudatos megnyilatkozásaik felől mutatva föl belső világukat. Ábrázolásmódja csakugyan példás szépirodalmi áttételezés: a lét kínjainak magatartásokba való kivetítése. Ami tehát a regényben cselekményként történik, abban az égvilágon semmi rendkívüli nincs. Azt is mondhatnánk, a napi szokásos tevés-vevés rendre ismétlődő elmondásában lényegében kimerül az események síkján a regény felszíni jelentése. „Csak” a helyzet, amelyben e hétköznapi apróságok történnek, az mérhetetlenül abszurd. A rabság elviselésének és a szabadulásra készülődés lélektani folyamata mutatkozik meg a több mint különös alaphelyzetben és az alaphelyzet következményeiből adódó abszrud jelentés mezejében. A barlangból, a sziklaperemről megszökni azonban lehetetlen. Egyetlen út kínálkozik: a csörlős felvonón át a szakadék mélyébe. Csakhogy a szakadék sziklatorokká szűkül, ahol az „agancsbozót” állja a szökevények útját. Az orom tövében ugyanis az évszázadok alatt temérdek hordalékfa torlódott föl, s ezek agancsokra emlékeztető ágait-bogait a szél, a fagy, a tűző nap edzette keményre, csiszolta hegyesre, minden ómódi szablyánál élesebbre. Az áthatolhatatlan agancsbozót rejtekútján kellene a szökevényeknek átvergődniük. Ám a lélek útjának szeszélyes vonalú csapásánál is veszedelmesebb labirintus ez a titkos ösvény, az áldozatok itt egymás üldözőivé válnak. Külön tanulmányt érdemelne, hogy ez az abszurdoid lélektani regény hányféle regény- technika, modor és valóságszemléleti irány tökéletes ötvözete. Csak a két legjellemzőbbet emelve ki: a regény imént felszíni rétegének nevezett cselekménye, a látható burok Verne Rejtelmes szigetét idézi. Nem pusztán azért, mert ebben a hegyi zárt világban pontosan úgy működik a négy számkivetett kovács lelkülete, mint Cyrus Smithnek és társainak azon a bizonyos vulkanikus szigeten, hogy tehát egyszerre érvényesül az otthonteremtés berendező buzgalma és a szabadulásvágy feszítő ereje; azért is, mert írói módszerében is sok tekintetben követi Szilágyi a múlt századi francia mestert: akár szövegének természettudományos, technikatörténeti ismeretterjesztő passzusaira gondolunk, akár a kedvtelve festett, aprólékos helyszínrajzra, a tárgyi és a természeti környezet gondos leírására. A másik, mélyebb réteg, a cselekmény kiindulóhelyzetét jelentő, tehát alapzatául szolgáló abszurditás ellenben Franz Kafka írói világából vétetett. A per Joseph K.-jának kilátástalansága, kiszolgáltatottsága jut eszünkbe önkéntelenül, akinek fogalma sincs, miért kell bűnhődnie. A részletek aprólékosságával sejtelmes realizmusára, de az összefüggések homályban maradására épülő regénykoncepció önmagában is a nagy prágai német író világát reinkar- nálja. A mondottak alapján talán nehéz elképzelni, miképp szőhető ilyen különnemű anyagokból regényegység, pedig a látszólag nehezen összeférhető valóságszemléletek, felfogások és stílusok itt különös hangulatú egységgé szerveződnek. A kafkai életérzésnek alárendelt vernei modor ötvözetéhez adódnak azután még olyan járulékos elemek, mint a tárgyi világra, a kézzelfogható tapasztalatokra, a megragadható lelki tünetekre utaló reflexiók tömege; a látványelemek és a gondolatfutamok egzakt leképezései; a nyelvi leleményekkel, elménckedésekkel tűzdelt párbeszédek; a „kiszólásokkal” sűrített narráció; az emlékek szabályos váltakozású idősíkokba rendezett előadása. A konkrét nyelvi-stiláris eszközök pontos, realisztikus — már-már túlírtságra emlékeztető — előadásmódot hoznak létre, de mindez a regény magvát alkotó abszurditás okán a végtelenségig relativizálódik. Példát is hozva: a szökést tervező főhős számára édesmindegy, milyen színű a viharkabátja, 89
