Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Mezey László Miklós: Rejtekutakon Verne és Kafka között (Szilágyi István: Agancsbozót)

— a lélek kiismerhetetlen, akkor a rabként tartott ember belső világa nemkülönben. Az meg egyenesen kézenfekvő kérdés: minősítetten abszurd helyzetben miképp működik a fogoly-psziché? Mindebből talán már sejthető, hogy a modem magyar próza erdélyi mesterének monumentális regénye abszurd helyzetre épül. A köznapi létezés megpróbáltatásai elől a világból kivonulni szándékozó főhőst magányos hegyi túráján kőlavina sodorja magával. Amikor ájulásából föleszmél, ugyancsak fura helyen találja magát: irdatlan meredek hegyoldal derekán képződött párkányon, ahonnét barlang szája nyílik. A hegy gyomrában jól fölszerelt kovácsműhelyt, a körülményekhez képest lakájos szállást és három tagbaszakadt embert talál, akik egész nap régi kardok másolatait kalapálják rendületlen buzgalommal. Az egyhangúan, de semmiképp nem kellemetlenül telő napok, hetek, hónapok múltán sem kap választ legtermészetesebb kérdéseire: kik ezek a kovácsok, mikor és hogyan kerültek ide, mi célból kalapálják az egyre csak halmozódó ómódi szablyákat, kik rendezték be a barlanghámort és egyáltalán minek? Hősünk, ha értetlenkedve is, a helyzetet átmenetileg elfogadva, beilleszkedik a barátságos, ám fölöttébb szófukar társaságba és a céltalan, de jól szervezett munkafolyamatba. Idő múltán az egyetértő közösség egyenrangú tagja lesz, noha „evilági” gondolkodása diktálta kérdéseire ezután sem remélhet válaszokat. Egyhangú életrendjüket csak a háromnaponkénti élelmiszer- és nyers- anyagszállitmányok érkezése tarkítja, amelyek egy csörlős felvonószerkezet segítségével jutnak el hozzájuk az alanti szakadék mélyéről.

Szilágyi István eddigi legnagyobb írói vállalkozása kétségen kívül a Kő hull apadó kútba (1975) című regénye volt. E nyelvileg is bravúrosan megformált művében kivált azt dicsérte a kritika, hogy feszes egységben tartotta a lélektani elemzést, a szociográfiai rekonstrukciót, valamint a történelmi ihletésű példázatot. A jelentésrétegek összeadódva és szervesen ágyazódtak az epikum méltóságos sodrú áramlásába. Mostani könyve, ha lehet, még egységesebb motívumvilágot, még koherensebb szerkezetet mutat: lélektani ábrázolatú példázatot nyújt a hely és az idő meghatározottsága, a szereplők karakteressége nélkül, de nagyon is konkrét tárgyi világ környezetében. A példázatosság, az allúziók, az asszociációk rendszere ezúttal csupán a lélektan, a gondolkodás síkján működik; nincs Jaj dón, nincs századforduló, nincs konkrét történelmi-társadalmi szituáció, nincsenek hulló kavicsok sem, csupán a rejtélyes célú barlanghámor három szótlan és névtelen kováccsal, és az irdatlan sziklafal keskeny kőpárkánya: világból kimetszett életterük szűkössége. Szilágyi tehát új motívumok után nyúlt, Szendy Ilka és Gönczi Dénes személyiségrajza helyett négy névtelen és alig-alig egyénített, csupán munkája által létező kalapácsos ember mozog, mint a bezárt lélek képletei. Meg — ha a textusban jelképiség után kutatunk — az egyhangúan kútba pergő kőtörmelék metafora-szerepét a gigantikus sziklahegység veszi át, mint rablétük változtathatatlanságának szimbóluma. Ha mindenáron párhuzamokat keresünk a Kő hull apadó kútba és az Agancsbozót között, azt a szereplők tragikus sorsában találjuk meg: valamennyien áldozatok és bűnrészesek egyszerre, hiszen az utóbbi figurái együttműködnek az őket fogva tartó ismeretlen hatalommal.

Igen, mert a főszereplő jó ideig úgy találja, végül is elérte eredeti célját; van-e állapotánál elképzelhetőbb teljes kivonulás a világból? Végül is csaknem zavartalanul élhetnek itt négyen, gondjuk nincs, hiányt nem szenvednek. Csakhogy itteni léte értelmét kutató kérdéseire idő múltán sem kap feleletet. Elszigetelt állapotukban, összezártságukban és a láthatóan céltalan munkavégzés folyamatában mind a négyen önmagukat faggatják. A megmagyarázhatatlan viszonyoknak ez a szövedéke pedig létfilozófiai kérdésekig vezet. Ezek egyike: „mely abszurd hűség az, amely anélkül késztet cselekvésre, hogy szolgálna bármi célszerűt?” Bizonyosan a belenyugvás kényelme, a kiegyezésre való hajlam ez a hűség, amely elfogadja: inkább maradjon fönn ez a különösnél is különösebb állapot, csak rosszabb ne következzék. Csakhogy következni látszik! A szállítócsigán egyre nehezebb, már-már megoldhatatlan feladatok utasításai érkeznek, s minél elképesztőbbek a Velük Rendelkező Hatalom kívánságai, a négy kovács annál többet tűnődik: vajon technikatörténeti visszajátszás, a fémművesség évszázados tapasztalatait rekonstruáló-megismétlő kísérlet alanyai ők vagy netán egy pszichológiai vizsgálat tárgyai? A balsejtelmek előrevetülő

88