Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Görömbei András: A szabadságeszme védelmében (Szilágyi István két regényéről)
elhatározza, akkor felszabadul. Ilkával való búcsúbeszélgetésén teljes értékű és számonké- rő egyéniséggé emelkedik. A szerelemben is ekkor válik igazi partnerré, fejedelemmé Ilka számára. Ilka is ekkor tapasztalja meg az igazi boldogságot, de meg is ijed a vele egyenrangúvá vált embertől. Ezért öli meg. Lelkileg rendkívül bonyolult és kitűnően árnyalt helyzet ez, hiszen Ilka éppen ekkor szeretett bele igazán Dénesbe. Sorstragédiája az, hogy — társadalmi és lelki meghatározottságaiból következően — szerelme akkor teljesülhet csak be, amikor lehetetlenné is válik. Erre a tragédiára ítélte őt a jajdoni „gödörlét”, melynek részese, fenntartója és áldozata is egyszerre. Tragikumának sorsszerűségére mutat az is, hogy Gönczi Dénes szándékosan otthonhagyta a hajójegyre összegyűjtött pénzt — tehát nem akart Amerikába menni —, az iszákját pedig, amelyikben a kés volt, ekkor vitte be először Ilka hálószobájába. Más, apróbb motívumok is sejteni engedik, hogy Dénes leszámolási szándéka egyértelmű volt, de nyitott. Lehetséges, hogy Ilka csak megelőzte őt a gyilkosságban. Ilka álomvízióiban — Czére Béla elemezte ezt — a tárgyaláson egyszer ő a vádlott, másodszor üres a vádlottak padja, harmadszor pedig Gönczi Dénes tarisznyájából hull ki a kés. Nem a tényszerű gyilkosság tehát a fontos, nem is az, hogy ki követte azt el, hanem az, hogy a bemutatott világ szükségszerűen önpusztító. Illúziókkal sem térbe (Dénes), sem időbe (Ilka) nem menekülhet az ember a realitások elől. Szilágyi István a társadalmi, lélektani, mitológiai rétegek hiteles és árnyalt kidolgozásával, s az ezekhez kapcsolódó esszéisztikus reflexiókkal olyan művet alkotott, amely az emberi létezés általánosabb törvényeinek vizsgálatává emelkedett: a valósággal való reális szembenézésre ösztönöz — tragikus tévutak művészileg hiteles bemutatásával. II. A Kő hull apadó kútba után másfél évtized múlva jelentkezett Szilágyi István újabb önálló könyvvel, a közel hétszáz lap terjedelmű Agancsbozót (1990) című regényével. A két nagy mű közötti másfél évtizedben folyóiratokban is keveset publikált, az Alföldben közölt A hóhér könnyei című kisregénye volt az egyetlen terjedelmesebb alkotása, de az is inkább csak a várakozásunkat növelte, a nagyregényhez viszonyítva epizodikus jellegű és értékű. Már-már úgy látszott, hogy Szilágyi István elhallgat nagy visszhangú műve után, követi Sánta Ferenc példáját. Új könyve ilyen értelemben aggodalmakat oszlatott el: az Agancsbozót jelentős mű. Megítélésem szerint ugyan művészi színvonala nem éri el az első pályaszakaszt összegző Kő hull apadó kútba remekműmértékét, de figyelemre méltó alkotás. Egy nagy koncepció nem egészen tökéletes megvalósulása. Hibája a bősége, a túlírtsága. A nagy ívű koncepciónak ugyan szerves része a cselekvésképtelen tehetetlenség, s ennek adekvát kifejezési módja a jelentéktelen mozzanatok aprólékos számbavétele. Ennek ellenére úgy érzem, hogy Szlágyi István helyenként a koncepció varázsa ellen vét a motiválatlan túlrészletezéssel. Egyes leírásai és elmélkedései gátolják az elementáris erejű műélményt. Pedig a koncepciója, elgondolása olyan nagy ívű, hogy első elemzője joggal állította érdekes párhuzamba olyan művekkel, mint a Varázshegy, Godot-ra várva, Fizikusok, Zárt tárgyalás. Szilágyi István igényességét, művészi eltökéltségét talán a két nagyregény közötti rokonság és különbözés mértéke mutatja meg legjobban. Láthatóan tovább lép, új epikus dimenziókat nyit meg új művében. Az Agancsbozót cselekménye is minimális, ebben a regényben is a vékony eseményszálra épülő, reflexív réteg teremti meg a mű külön világát. Az esemény jellegében is van hasonlóság. A Kő hull apadó kútba történetének keretességére emlékeztet az, hogy az Agancsbozót egy esztendeig tartó cselekményét a főszereplő két szökése zárja keretbe, mégis nagy különbség, hogy a Kő hull apadó kútba világában az alaptörténet reális, valóságos, az Agancsbozót eseménysora pedig modellszerű, jelképi érvényű, abszurd. De ezt a fiktív szituációt éppoly realista részletezéssel, következetességgel tárja fel az író, mint a Kő hull apadó kútba esetében. Ezzel mintegy azt sugallja, hogy a mi világunkban minden abszurditás realitásként jelenhet meg. Az elbeszélői dikció a Kő 84
