Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Görömbei András: A szabadságeszme védelmében (Szilágyi István két regényéről)

hull apadó kútba többdimenziós modelljét követi, sőt tovább is fejleszti, mert itt a főhős egyszerre részese és áldozata az eseménynek, s elbeszélője, valamint az események és az elbeszélés következetes kommentátora is. A sokdimenziós dikció harmonikusan kapcsolódik az alapszituáció abszurd, modellszerű jellegéhez: megelevenítése és értelmezése ez a regény a diktatúrában való létezés abszurditásának. A Kő hull apadó kútba a „gödörlét” meghatározottságaiban való küzdelem regénye, az Agancsbozót totális kiszolgáltatottsággal szembesít. A Kő hull apadó kútba főszereplői teljes jellemek, akik küzdelmet vívnak sorsuk kényszerűségeivel, s elbuknak ebben a küzdelemben. Az Agancsbozót figurái az elbeszélő főhős kivételével jórészt személyiségüktől megfosztott emberek. Semmit sem tudunk életük előzményeiről, emberi kapcsolataikról, nevük sincs. Az önmagát majd Deresnek elnevező főhős ájultából ébredezik egy fantasztikus sziklahámorban. Három különös kovács dolgozik itt, ő lesz a negyedik. A sziklahámor megközelíthetetlen, csörlőn érkezik lentről számukra az élelem és az utasítás, fölöttük és alattuk egyaránt meredek sziklafal. Soha nem derül ki, hogyan kerültek ide, ki irányítja és ki táplálja őket, kitől kapják munkájukhoz az utasításokat, s az sem, hogy mi az értelme, egyáltalán van-e értelme munkájuknak. Zárt világuk csupa titok. Deres hamarosan megtapasztalja, hogy itt kérdezni nem lehet, a beszédnek se nagyon van értelme, az időnek sincs funkciója, az óráját is szétverik. Viszont minden tökéletesen megszervezett, minden szükségszerűnek látszik, s ez a magasfokú szervezettség a kiszolgáltatottság szorongató érzésével tölti el őt. Vajon hová került? Ki ez a három különös alak? Mivel bizonyosság semmiben nincs, csak találgathat, de feltételezései nem igazolhatók és nem cáfolhatók, ironikus lebegés, bizonytalanság jellemzi azokat. Homoszexuálisok vagy barlanglakok szektája? disszidált műegyetemi katedra? „Diabolikus manipuláció vagy összkomfortosított kényszer?”

A külvilágból önmaga számára is rejtélyes módon most idekerült Deres agya állandóan jár, mindent meg akar érteni, megpróbálja valamiféle logikai rendbe rakni azt, amit tapasztal. Nehezen viseli a lefokozott létezést, a kiszolgáltatottságot, amit a többiek mintha valamelyest már megszoktak volna. Benne még él az emberi normák igénye, bár lassan ő is kezd „belehonosodni” ebbe az abszurditásba. Mégis ő az, aki a totális és reménytelen kiszolgáltatottságban is erősen küzd önnön azonosságáért, „identitásáért”. Küzd azért, hogy a körülmények ellenére is személyiség maradjon. Az abszurditáson is próbál úrrá lenni szellemével, kultúrájával. Szituációjukat mitologikus utalásokkal megnevezi, s a névadásban megismerési, megértési szándéka és helyzetük ironikus szemlélete egyszerre nyilatkozik meg. A sziklahámort Illyés-parafrázissal „Hadész a magasban” minősítéssel látja el, társainak pedig a mitológiák kovácsainak nevét kölcsönzi, hogy külső megjelenésük alapján kapott állandó jelzőik — nyűtt bokszkesztyűfej, karvalyképű, szakállas — mellett nevük is legyen. így kapják a görög, római és finn mitológiai kovácsok nevének első két szótagját: Héfa, Vulkán, Ilmár, s ugyanebbe a sorba állítja be önmagát is a Deres névvel.

Az identitásőrzésnek ebben a szituációban kizárólag képzeleti lehetőségei vannak: előbb korábbi menekülésének, hegyi vándorlásának útjait idézi fel igen nagy részletességgel, majd a hetvenes évekbeli utazásainak emlékét, olykor művészi élményeit. Menekülésképpen zeneműveket „hívnak le”, játszanak el képzeletben, s egyszer kovácseszközeikkel is, majd egyre többször járnak „lent” álmukban és tűnődéseikben. Egyre többször képzelődnek a menekülés lehetőségeiről, illetve lehetetlenségéről. Deres idekerülése — ennyit azért megtudunk — megváltoztatta társai addig nyugalmasabb életét, azóta nemcsak egyre különösebb megrendeléseket kapnak, hanem egyre jobban feléled bennük a szabadulás igénye, egyre erőteljesebben hatása alá kerülnek az ő „szuverenitásfogódzóinak”. Ördögi szituációban vannak: a rájuk kényszerített munkát jó ideig szinte szakmai virtusból is végzik, mert a lélek úgy próbálja elviselhetővé tenni az elviselhetetlent, hogy „önként vállalt feladattá festi át a kényszerűséget”. Teljes függésben vannak egy általuk nem ismert és nem értett külső szándéktól, melyet ez a lelki idomulás lassan mítizál, Velünk Rendelkező Szándékká emel. Azonban ez az ismeretlen hatalom egyre őrültebb utasításokkal látja el őket, végigkovácsoltatja velük „a kardkészítés egész történetét”. Ők végrehajtják az utasításokat, ősi előírások szerint elkészítik a bozótkést, majd a szamurájkardot is, a

85