Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Kertész Imre: Gályanapló - az 1974-75-ös évből
a minden radikális művészet számára szolgáló példa: undorodva végigjárni az utat. Ez az undor a szépség elutasítása, ítélet a konformizmus, a tudat kispolgári módra való feldíszítése (a tulajdon dicsőítése és a lelki mélység mítosza) fölött. Mihail Bahtyin. A regénynyelv levezetése. A regény különféle nyelvi rétegek kompozíciója, soknyelvűség és paródia, a regény lényegileg a különféle nyelvi létezés közötti állandó dialógus; az író (szerző, szerzők stb.) közvetlenül sosincs jelen, és így tovább. Már a húszas években kifejtette a regény formai — és kizárólag formai — alapokon álló vizsgálatának szükségességét. Elméletei miatt börtönbe zárták. (Meg sem akadok: kínzókamrába vetni, mert íróasztalánál csöndesen, szorgosan, a filológus megszállottságával a regény formai analízisével foglalatoskodik, és ezt naívul be is vallja — ki tudná, talán még büszke is rá.) Kiszabadult, hallgatott. írásai most kezdenek terjedni, töredékekben. Hetvenéves, vagy el is múlt már. „Ahogy az ember sem kényszeríthető bele mindörökre saját valóságos helyzetébe, éppúgy a világ sem tud végérvényesen elférni a nyelvben, amellyel megnevezik” — írja. Aztán: „A regény a kész és uralkodó irodalmi nyelv, és a diffúz nem irodalmi nyelvek határán érzi magát.” És: „Az egyetlen nyelv mítosza az egységes nyelv mítoszával egyszerre foszlik semmivé.” — Hát igen, ha akarom, kihallom belőle a diktatúrában élő ember sikolyát, a nyelvek közt bújkáló menekülőét — de lám, még a nyelvek mezsgyéjén is utolérik, és belekényszerítik a lágerek „valóságos helyzetébe”. A rock-pop-beat, ez a modern rítus, amit a tompa ideológusok, hosszú ellenzés után, most egyszerre csak művészetnek akarnak kikiáltani, hogy „legalizálják”. Végre rájöttek, hogy jól használható, mint antiművészet, habár mint happening mégiscsak kiszámíthatatlan. Mi hát valójában? A legspontánabbul létrejött közösségi rítus, ünnepi excesszus, áldozati szertartás. Az előadó áldozatul veti magát a zenekar tűrhetetlen ricsajának, elviselhetetlen monotóniájának (ritmus) és eksztátikus fogyasztás-sugallatának, a kábulatig történő kifárasztásnak, ami a mindennapi környezet utánzása, másolása, egyszerű naturalizmus. Amikor az énekes mintegy ájult rángógörcsben vonaglik, eszeveszetten ordítozik, majd izzadtan összerogy, a produkció voltaképpen az áldozati lét beteljesítésévé válik: valaki belehal a környezeti ártalmakba, az eldologiasodásba, a modem létstruktúra attribútumaiba, a fogyasztói-totalitárius létformába, a közönség pedig valaki feláldoztatásának, áldozati halálának a nézőserege, részese és ünneplője, valaki halálának, aki a többiek helyett s mintegy e közösség nevében halt meg. Figyelembe veendők a külsőségek: a rock-pop-beat énekes hajszoltsága, vagyona, nem egyszer kábítószer-szenvedélye, mindig a siker-sikertelenség tétjének alávetett áldozati szerencseélete, ennek viselhetetlen feszültsége és kiszolgáltatottsága, sokszor a kábítószerhalál vagy a tudatos öngyilkosság: mindez az áldozati lét átvitele a pódiumról a magánszférába. Baj, hogy mindez tudattalan: sem az énekes, sem a közönség nincs tisztában vele, hogy mi zajlik le az ilyen „koncerten”. Innen az egésznek a giccs-jellege. Ha az áldozati rítus legalább az előadókban tudatosodna, a szertartásból művészet is válhatna. Radikális kifejezésformája esetleg a gyöngeelméjűségig vitt komikum lehetne. Ehelyett azonban az a tévedés áll elő, hogy itt művészet folyik, müélvezők jelenlétében — vagyis olyan esemény, amely individuális-egzisztenciális síkon zajlik és kizárólag a szemlélethez szól (nem pedig, mint valójában: a részvételhez). A műalkotást a forma golyóálló 32
