Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Kertész Imre: Gályanapló - az 1974-75-ös évből

súlyos trauma ért. Akinek lesz hozzá türelme, a maga idején megtudja majd, miféle. Csúnya ügy volt.” Stb. „Most, 1974 októberében váratlanul elakadtam, pontosabban beleuntam — nem is ebbe a regénykébe, amin éppen dolgoznom kellene, hanem a stilizálásba általában, az úgynevezett irodalomba” stb. A lényeg: nem íróként akarok „magam fölé hajolni”. Nem művésziéiként föltárására vállalkozom, sem a szavakhoz fűződő titokzatos viszonyom elemzésére stb. íróként semmit sem tettem még, a semminél éppen csak egyetlen regénnyel többet. Különben is: mi az, hogy író? — kérdezhetném Lowryval, aki pedig író volt, mégpedig nagy író ...

Nem jó.

Nem kell.

„Mivel egyetlen individuum sincs magán- és magáértvalóan, az extrém individualizmus mindig á retoure-mozgalom, de a mai Németországban hiányzik az ellenfél. Az, ami az individualizmussal absztrakt egészként, az általános kényszerítő erejű hatalmaként szemben áll, maga is'teljesen határozatlan, színtelen és irány nélküli önmagában, csupán a magasrendű dolgok tompa elutasítása — így az oppozíció nem tudott termékennyé válni.” Lukács az I. világháború előtti Németország művészetéről. — Megfontolandó. A művészet csak nyomás alatt jöhet létre. A korszerű kérdés tehát a következőképpen hangzik: vajon túlnyomás alatt létrejöhet-e még egyáltalán művészet?

Camus: Egy jó tragédiában valamennyi szereplőnek igaza van.

„Sorstalanság”: tizenkét betű. Véletlen ugyan, de jellemző véletlen.

1975

Kafka Naplói. 1914: a nagy önelemzés esztendeje. Kérdések önmagához, Felice Bauerral kapcsolatban. A polgári létforma mint vonzalom és szorongás tárgya, mint megfellebbezhetetlen parancs és megvetés, mint félelem, gúny és riadalom, mint fölöttes én, és mint aláaknázott pince. Milyen ismerős. Rossznak hinni magát, mert minden ösztönével lázad a hamis tudat ellen: ám a hamis tudatot Isten törvényének hinni (sőt, annak tudni), holott csak apáink, az elhülyült társadalom törvénye. így hát úgy látni, hogy a Sátán pártján állunk, bár — kiábrándító mód’ — tulajdonképpen csak jók vagyunk. Ez a feszültség tépi-szag- gatja, ez a nagysága, ettől olyan sejtelmes. Egy zárójeles följegyzés: „(Ich finde die »K.« hässlich — rútnak találom a két K.-t —, sie widern mich fast an — csaknem undorodom tőlük — und ich schreibe sie doch — és mégis írom, írom őket —, sie müssen für mich sehr charakteristisch sein” — alighanem nagyon jellemzőek lehetnek rám.) Önmaga ellen dolgozik, mint minden igazi művész. Az eldologiasításban — ami nem egyéb, mint az evidens műforma, vagyis az alkotásban megnyilatkozó szabadság — a művész úgy pillantja meg önmagát, mint szubsztanciális szükségképpeniséget, a történelmi világpillanat lepárlódott törvényszerűségeként: ez A kastély meg a Per K.-ja, akiktől Kafka undorodik, akiket önmagából párolt le, de akik a megvalósulásban már úgyszólván semmi személyeset sem tartalmaznak, csak az idegenné, de érvényessé lett általánosságot. Kafka

31