Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Kertész Imre: Gályanapló - az 1974-75-ös évből
... És én? Mivel áltatom magam én? A szegénység nagy dolog, ha mindenki szegény; kevésbé értékeljük, ha gazdagokat is látunk magunk körül, legkevésbé pedig akkor, ha a gazdagok szegénységet prédikálnak. Az európai az az ember, aki a legintenzívebben és a legagresszívebben fél a haláltól. Jól mutatja ezt más világrészek kultúrája. Ezért ott az „önmegvalósítás” sem annyira fontos. A tegnapi koncert. Szúrós, hideg, őszi eső, az utcai nézelődés helyett a kezdésig szomorú várakozás az előcsarnokban. Modern zenéhez öltözött, helyesebben öltözetlen közönség. Fiatalok, szegényes értelmiségiek. Szakállak, hajak, mindenki egyéniségnek álcázva. Japán mű, 10-15 perces sokkolás. Penderecki — ugyanaz, de fél óra hosszat. Ligeti — szelídebb. De minden csak szín meg hangzás. Hol az egy téma, következetes viszontagságaival? A zene visszavonása a zenéből kellene hogy következzék. De általában már a zene lehetetlenségéből indulnak ki. Az egész fejlesztést mellőzik. Hol az idő, hol a sors? (vagy: -talan- ság?) Hogyan lehet mellőzni a történéseket és a cselekvéseket? Ha a tematikus munka elvész, elvesznek a hiteles, a magukért felelő formák is. Bartók, Schönberg, Berg, Webern még tudták ezt. A statikus formaszerkezetben nem fejeződik ki az emberi lét jelen statikussága, csődje és kudarca: éppen csak rábólint, ahelyett, hogy ráeszmélne. A szünetben találkozás egy huszonöt éve nem látott baráttal. Mintha messzi világrészből érkezett volna. Hallgattam, kiről is beszél: rólam, aki egykor voltam. Rég nem ismerem már. Ugyanaz a város, ugyanazok az emberek, de nem ismerek rájuk. Szívbántalmakról panaszkodott. Kicsi, kövérkés. Duzzadt és mégis fonnyadt, telt, fehér arc, keménykék, vizes szemek, szemüveg. Göndörkés haj. Kicsi, öreges, duzzogó száj. Értelmiségi. Kínos volt. Utána élveztem szabadságomat, azt a lényt, aki már nem vagyok, azt, aki még csak leszek, és a közbülső megnevezhetetlent, akiben ezek a lehetőségek összpontosulnak. Közvetlen életrajz. Vonz, de lehetetlen. Az éjszaka (álmatlan) felidézem az intézetet. A „diri”. A szombat délutáni „rapportok”. Felsorakozás. Várakozás. „Az istenek bevonulása.” A fekete könyv. Előjáték Auschwitzhoz. „A pokol — mondja az ördög Leverkühnnek — csak a rendellenes élet folytatása.” — Apám. Esendőségei.„Szegény.” Vonzódtam hozzá. Gyerekkorom ironikus helyzete, a gyötrelem, a megnevezhetetlen. Apám házassága. Mostohaanyám szavajárása: „mindenesetre” és „természetesen”, ez utóbbi mindig valami természetellenesre (felhasználása a Sorstalanság-ban, némelyest tágasabb értelemben). Nagyapám- nagyanyám. Stb. A némaság az igazság. De olyan igazság, amely néma. Hatékony csak akkor lenne, ha volna Isten, ha a némaság az Istennel szembe szegezett, teljes némaság lenne. Ez esetben az emberiség egyfajta sztrájkjáról beszélhetnénk, mintegy mennyei bérkövetelésről. „Elbeszélem életemet. Senki sem kért rá, mégis megteszem. Épp azért teszem, mert nem kért rá senki. Ez nem paradoxon, még csak nem is kihívás. 1973 nyarán 30
