Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Kertész Imre: Gályanapló - az 1974-75-ös évből

— ez most már kétségtelen — ő maga, perspektivikus nézetben. Micsoda távolság a kiindulás és a megvalósítás közt, mintha közben mindig felsétálna a Himalájára, de csak úgy, elgondolkozva, s rá se ügyelve, merre jár; a világérvényű objektív mozzanat, ami azután a műbe bekerül, nyilván az átélés zsenialitása. — Kafka után a fikció a teljes jelenlét követelményét támasztja (mennyire más ez, mint a Sartre-féle úgynevezett „elkötelezettség”. A sorsok „fölé hajló író” — vagyis a hazug író, a moralizáló író, az irányzatos író. Hiteles hang azonban csakis a sors mélységeiből hallatható, a sorsa által sújtott, nem pedig a sorsok közt válogató embertől.

Schönberg: Kol-Nidré. Mintha hiteles egyházi zenét ma főként zsidót lehetne szerezni. A zsidóság teljes egészében átvette a krisztusi tartalmat, egyszerűen mert átélte, eleven története, történelme gyanánt. Átélni az emberség teljes kudarcát, majd ezzel az élménnyel ismét az emberséghez fordulni, a művészet által: bizonyos áhítat ez, amely közvetlenül az életet illeti — gyász, mint magasztalás. A zsidó ezért lépi túl mindig a határokat, amennyiben igazi, egyetemes művész (Proust, Kafka, Schönberg: a század legfontosabb szellemei közül valók, mind a prófécia, mind az artisztikum, mind pedig a szabatos megismerés tekintetében is.)

Szóvá kell tennem majd súlyos gyermek- és fiatalember-koromat. Mi volt az alapbaj? Undor, nem, inkább iszony, valamint teljes fenntartás, irónia és kritika, és ennek az irtózatnak, az ösztönös kritikai intellektualizmusnak (tehát a védekezés egyetlen módjának) a rémült elfojtása, az emiatti szüntelen rossz lelkiismeret. A környezetem értékeit elfogadni, a magaméit ocsmány tulajdonságoknak látni. Ebből következett minden csőd. Hogy feladataimnak nem tudtam (akartam-e?) eleget tenni. Állandó álmosság, tompaság, figyelmetlenség, rossz tanuló, később mindenben tehetségtelen. Külső-belső meggyőződéshiány, szakadatlan hazugság, menekülés, nem is: bujdosás. A követelmények: először az otthon, majd a Rákosi-bolsevizmus, aztán egyszerűen csak a megélhetés. Totális alkalmatlanságérzet. Mindez soká, igen soká, mígnem, úgy 26-27 évesen, elkezdődött bennem „az érctáblák szétzúzása”. De még mindig rossz, legalábbis sérült lelkiismerettel, és bűntudattal, amely még ma is kísért.

1914-ben befejezettnek nyilvánítja az In der Strafkolonie-1 (szerencsés magyar cím: A büntetőtelepen). 1917-ben mégis élénk jegyzetelés a — nekem legalább így tűnik — novellával kapcsolatosan. Mintha az Utazóval Kafkának az lett volna a szándéka, hogy kimenekítse az embereket a büntetőtelepről. A kész műben aztán nemhogy ki nem szabadítja őket, de kődobásokkal űzi vissza a katonát meg az elítéltet a csónaktól, amelyben ő maga — az Utazó — távozik. De hová visz ez a csónak? A halálba? A szabadságba? A halál szabadságába? Ki tudja. Mindenesetre az elbeszélés így tökéletes. És Kafka mégis szenvedett a saját, illetve a mű logikájától. De ez a logika a valóság logikája: valójában ettől szenvedett Kafka.

Mellesleg kitűnik, hogy mennyire alaposan, lelkiismeretesen és aprólékos gonddal dolgozott. Mi sem nevetségesebb, mint Kafkában csak a prófétát hangsúlyozni, mint Camus teszi; dehogy! Kafka cizelláló, szorgalmas, jó mesterségbeli munkára törekvő művész, amit legjobb írásainak művészi csillogása, nyelvi tökéletessége, tisztasága és rejtelmessége igazol. (Állandóan foglalkoztatja a képzeletemet. Azok a kimondhatatlanul súlyos utolsó évek!)

29