Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Vekerdi László: A Sorskérdések árnyékában

egy-egy jó könyv is olykor . . . Valami ilyesmit jelenthet ma az, hogy vár tétován a nép. Es ilyesmit jelenthetett már 1861 tavaszán is, amikor Arany János a Magányban-1 irta. Csupa nyárspolgár-örömök? Kispolgári mentalitás? Bizony az. De igencsak ez volt az alapja annak a szerény gazdasági és olykor már több mint szerény szellemi emelkedésnek, amelyből azután a századfordulón s a század elején máig világító fények villantak fel. Mert innét villantak fel, nem holmi „színes rothadásból”. Aki nem hiszi, olvassa el a fiatal Fülep levelezését szüleivel. Nem volt az ország Negyvennyolc utáni története egyetlen hosszú pusztulástör- ténet, amint Németh László hitte, e tekintetben tökéletes egyetértésben Szekfü Gyulával, majdhogynem tanítványaként. S hogy nem volt az, hogy lehetett más is, mint merő pusztulástörténet, azt elsősorban az emberek, kisebb és nagyobb közemberek iparkodásának, kisebb és nagyobb eredményeinek köszönhette. Németh csakúgy mint Szekfü bizonyára joggal ítélte el a Monarchia, illetve a liberális Magyarország politikai és társadalmi kereteit; de nemigen figyeltek föl rá, hogy a megmerevült és düledező struktúrák alatt, távol a hatalmi hierarchiáktól és öncélúságtól, folytatódott és terjedt egy halk és eleven közgyarapodás, amely még valamikor a XVIII. században kezdődött vékonyka szálaival. A nagy- birtokosok és a nagytőkések paradicsoma volt ugyan az ország, kétségkívül; de felhőtlen az ő boldogságuk is csak addig volt, amíg az egyszerű emberek: parasztok, napszámosok, kubikosok, kisiparosok, gyári munkások, tanítók, tanárok, mérnökök, orvosok és más közemberek többségükben úgy-ahogy boldogulhattak.

Ez a boldogulási lehetőség szűnt meg vagy legalábbis szűkült be veszedelmesen a századvégen és a századelőn. S nem kellett sok idő hozzá, hogy csakugyan és irtózatosan egyre menjen, hogy „Vér csurran vagy arany csörög”. De ezt Adyn kívül soha senki nyíltan ki nem mondta: „Vér és Arany” szentszövetsége fennkölt eszmék ködébe burkolódzik. Sokan kérdezik ma megrettenve, hogy kik és miért segítették a bagdadi világhóhért idáig, hogy immár fenyegetheti az egész Földet? De nem a diktátorok megjelenése és grasszálása a talány, mégcsak nem is gazdag támogatóik kapzsisága és ostobasága. Ahol nem számít, hogy vér csurran vagy arany csörög, ez úgyszólván természetes. A nagy kérdés a hívek sokasága, akik egy szent eszme nevében — és híveinek melyik eszme nem szent? — vakon és lelkesen követik a vezért, a legkisebb tétovaság nélkül, mígnem még több, immár majdnem minden gaztetthez elegendő számú embert toboroz köréjük karriervágy és félelem. Az eszme lenne hát a ludas? Könnyelműség volna ezt így kijelenteni, bár a gengsztereket elsősorban épp tökéletes eszmei közömbösségük különbözteti meg a különféle ideológiák és pártok híveitől. Ami, persze, nem azt jelenti, hogy egy eszmementes kalózállam ne lehetne épp olyan szörnyű, mint egy dicső vezér híveinek a birodalma. De tán bajosan lehet olyan elszánt és hatalmas. Mondhatná valaki, hogy az eszme elfajulása ellen segíthet a józan ész, a kritika. Csakhogy — eltekintve attól, hogy a diktátorok bajosan bírálhatók — a legtöbb eszméből elébb-utóbb rögeszme lesz. És próbálja valaki akár csak a parapszichológia, a földsugárzás, vagy az Ufók híveivel beláttatni tévedésüket. Pedig ezek érzelmileg viszonylag közömbös eszmék.

A demokrácia nagy előnye éppen az, hogy nem ideológia, nem is zárt eszme- rendszer, hanem a mindennapokban ellenőrizhető — és ellenőrzendő — gyakorlat. Nem lehet elégszer ismételni Bibó tanítását: „a modern demokrácia végeredményben a dolgozó, műgonddal alkotó ember életformájának győzelmét jelenti

18