Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Vekerdi László: A Sorskérdések árnyékában

a magát hatalmi helyzetekben kiélő, reprezentáló, arisztokratikus ember felett.” S ha ilyen definíciószerű tisztasággal soha nem is mondta ki, végeredményben ugyanezt a gondolatot járta körül minőség-utópiáiban és kert-metaforáival Németh László. Hisz a minőség forradalma nyilvánvalóan a műgonddal alkotó ember par excellence életformája, a kert-utópiák pedig, a népfőiskola-tervekkel közelébb hozva a valósághoz, ennek az életformának a győzelmét kívánták előkészíteni vagy legalább megkedvelteim. A magát hatalmi helyzetekben kiélő, reprezentáló emberről is leszedte jópárszor Németh a keresztvizet; ahogyan például Gömböst jellemzi, vagy (nem egészen igazságosan) a Magyar Szemle körét. Legfőképpen pedig ismételten hangsúlyozza, hogy amíg itt ennyien és ennyire nyomorognak, addig a kiugróan nagy jövedelem vagy pláne fizetés, még az amúgy tán tisztességes munkával megkeresett is, egyszerűen bűn. Nem ok nélkül emeli ki Grezsa Ferenc „a Bűn eszméjének kifejlődését az 1936-os év tanulmányírásában”.

De nem látszik-e mindez ma még messzibb utópiának, mint a harmincas években? Minőségről ugyan ma elég sokat beszélnek, de többnyire inkább valami valutáért eladhatót értenek alatta. Ami talán még rendben is volna, ha ezzel a mércével mérve nem minősülhetne akár egy ócska aknavető „minőséggé”. És ugyan mi jogon beszélnek minőségről az ország vezetői ott, ahol a gazdák elkeseredésükben utcára és kanálisba kénytelenek locsolni a tejet, holott a közértekben sokszor már déltájban se kapható, az ismételten felsrófolt árak ellenére sem. Tudjuk, persze, hisz okos(kodó) közgazdászok és fontos(kodó) politikusok számtalanszor elmagyarázták, hogy nekünk az a „jó”, ha az emberek többségének béréből és jövedelméből a közvetlen létszükségleteken túl úgyszólván semmire se futja; de azt azért nehéz megérteni, hogy egy 10 milliós országban, ilyen föld és ilyen klíma mellett, miért nem lehet legalább élelmiszerekben bőséges, olcsó, és a termelőknek is kifizetődő piacot teremteni? Az ideológiák váltják egymást, de az ideológusok, úgy látszik, őrzik makacsul Rákosi Mátyás bölcs tanítását az aranytojást tojó tyúkról, azaz a restrikciós és elvonásos gazdálkodás nékülözhetet- lenségéről. Dehát nem hirdetett Németh is harcot a jólét ellen? Csakhogy ő önmagán kezdte, és csillogó aszkézisével Vér és Arany elvakult szentszövetségét kívánta leleplezni és érvényteleníteni. De hol van már a tavalyi hó! Hová lettek Kert-Magyarország álmai, egy országé, ahol nem képzelhető el ember felesleges, mert tanulás és termelés összehangolt, szép rendjében mindenki meglelheti a maga munkáját? A sokszázezres munkanélküliséggel számoló politikusok és közgazdák talán mégcsak el se mosolyodnak az álmokon, megvetően legyintenek csupán. Ez azonban mitsem változtat Németh igazán, hogy az ember a maga helyét a társadalomban elsősorban a munkáján keresztül találhatja meg. Már tudniillik a dolgozó, műgonddal alkotó ember. S ha megint nem tud nemhogy győzni a magát hatalmi helyzetekben kiélő, reprezentáló ember felett, de mégcsak talpon se bír maradni mellette? S még ha tán lenne is rá valamelyes esélye, nem fogja most megsemmisíteni még ezt a kicsit is az iraki pestisből reánk zúduló veszély? Akárcsak 1939-ben, ma újra elmondható, hogy „ami velünk és bennünk történik, nem belőlünk támad, hanem kívülről tör belénk”. Világkonfliktusok legfőbb áldozatai rendszerint kis népek és nemzetek, még politikai árukapcsolások híján is, s egy hosszú és véres háború mindig elnyomorodással és általános eldurvulással jár, az embertelenség és kíméletlenség iszonyatos növekedésével, világszerte.

19