Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Szerdahelyi Zoltán: Experimentális örökségünk (Aczél Géza: Termő avantgarde)

egésze mintha a másik véleményt nyomatékosítaná.) Ha dicsérendő is szerzőnek az a szándéka, mely a kollektív művészi individuum jelentőségét teoretikusan is nyomatékosító Kassáknál nem kerüli meg a — kezdetektől jelen levő — konstruktivista tendenciák e korszakban észlelhető megizmosodásának felemlítését, akkor sem tartjuk azonban elfogadhatónak, amikor e folyamatot „a költemények realista jellegének felerő- södésé”-vel azonosítja. (A mindvégig definiálat- lan realizmus-fogalom elfogadhatatlanságától eltekintve, e könyvnek természetszerűleg nem róható fel, hogy a kassáki konstruktivizmus és a realizmus elveinek kölcsönössége-ellentéte, ill. ezen poétikai rendszerek más-más műfajú alkotásokban kimutatható jelenlétének fogalmi alapú vizsgálata még várat magára.)

A szöveggondozás és az Alföld-beli első publikálás sikeres munkája nyomán okkal érezzük bennfentesnek Aczél Gézát, amikor a közelmúlt irodalmi szenzációjának tartott Kassák-napló, a „Szénaboglya” fő jellegzetességeit értelmezi. A személyi kultusz, a belső emigráció szorításában megérlelt mű előzményeinek felkutatása mellett a szerző nem mulasztja el beilleszteni azt a műfaj XX. századi magyar klasszikusai (Déry, Németh László, Füst Milán és mások alkotásainak) sorába.

A Kassák-értelmezések után három tanulmányt szentel a szerző a magyar avantgárd ellentmondásos egyénisége, Barta Sándor munkásságának. A művész hazai tevékenységét nyomon követő első írás érdekességeként említhető, hogy felhívja a figyelmet Barta eddig kevéssé ismert szürrealista meséinek „A ló meghal...” c. Kassák-opusz világával rokon jellegzetességeire. Úgy gondoljuk, hogy egy, a hazai avantgárd történetét megalkotó összegző munka számára is relevanciával bírna Aczél véleménye, aki Barta egyéni alkatát főként a groteszk és abszurd felfedezése, öntörvényű alkalmazása, valamint a művekben megnyilatkozó korai, spontán szürrealizmus vonalán véli megragadhatónak.

Az „Idő kristálya: Moszkva” című 1923-as születésű, már az emigrációban fogant poémában a Kassákhoz („A ló meghal...”) kötő szálak mellett inkább a különbözőségek a meghatározók — jelzi a szerző. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy azt, hogy Barta a proletkultos sematizmus ellenében még „ekkor is esztétikailag élvezetes műveket alkot, jórészt avantgarde örökségének, szertelen fantáziájának köszönheti”.

A Komját Aladár költészetével kapcsolatos tanulmány kiemeli, hogy a költő — a szabad vers Kassák által ösztönzött hegemóniája dacára — még sokáig a hagyományos formákhoz ragaszkodik. (Másik jellemzőként Komjátnak a mikrovilág és az emberi folyamatok iránti érzékenysége

említődik, mely külön színt jelentett az avantgárd harsány, sokszor külsőségekre hangsúlyt helyező világában.) A költői mű egyre erősödő sematizmusát, az írói pálya beszűkülését elemezve jut el aztán a szerző ahhoz az immáron általánosítható tanulsághoz, mely szerint a pártpolitika által diktált irány, a proletkultos szemlélet hívéül szegődött avantgárd alkotók művészete — az irodalomtörténetírás tanúsága szerint — szükségszerűen torkollt minden esetben zsákutcába. Hasznosnak tartjuk a Tamkó Sirató Károly pályafutásának első (és leginkább meghatározó) szakaszával foglalkozó tanulmány kötetbe illesztését, mivel ez, a nálunk főként gyermekverseiről ismert művésznek az európai avantgárd mozgalomban kivívott jelentőségét hangsúlyozza — nem mulasztván el a hazai, a 30-as évekre mindinkább politizálóvá váló kulturális életben az ő egyetemes emberit felmutató avantgárd kísérleteinek méltatását sem.

A kötetzáró két Aczél-írás már az avantgárd máig ívelő hatását értelmezi. Elsőül a napjainkra mindinkább friss erőre kapó hazai művészeti kísérletek külhoni előfutáraként-ösztönzőjeként számon tartott párizsi Magyar Műhely három fő korszakát vázolja fel, kiemelvén mind az abban megnyilvánuló állandóságot (a konkrét politizálás elutasítását), mind az utóbbi évekre beért pozitív változást, a folyóirat párbeszédkészségét határainkon belüli irodalmunkkal.

A kötet záró tanulmánya az irodalom és képzőművészet mezsgyéjén elhelyezkedő vizuális költészetről ad jelenünkig hatoló áttekintést. Bár a szerző az induláskor megjegyzi, hogy a magyar líra e téren meglehetősen szerény eredményeket mutathat föl — „épp sajátos karakteréből, az experimentális törekvésektől való idegenkedéséből adódóan” — az Írásból mégis mintha ezt a megállapítást megkérdőjelező ellenérvek sorjáznának elő. A humanizmus korától kezdődően az avantgárd hazai tetőzéséig, majd a napjainkban mindinkább jellegadóvá váló posztmodem irányig ugyanis számos idevágó mű születik honunkban, melyek kapcsán inkább a világirodalom folyamataival való együttrezgés tényét hangsúlyoznánk — a különbözőség ellenében. A többek között Szenczi Molnár Albert, Pázmány Péter által méltón ,bevezetett’ poétikai sajátosság e században Kassák, Barta, Weöres Sándor és mások törekvéseiben halad együtt a korral, hogy napjainkban Tandori Dezső, Szőcs Géza, Géczi János, Zalán Tibor és még újabb nemzedékek munkái által bizonyítsa ezen kísérleti irány Kárpát-medencei gyökeret eresztését. Csak helyeselhetjük a szerző véleményét tehát, amely szerint indokolatlan a minduntalan tapasztalható intolerancia ezen művészeti jelenség iránt: egyrészt annak érdemes történeti múltja, másrészt a jelen94