Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Ittzés Mihály: Kodály testamentuma (Visszatekintés, III.)
bői, vallomásaiból válogatott részleteket is. Ezzel sikeresen biztosítja az olvasmányosabb stílushatást, de éppen tőle nehéz tudomásul venni a szövegközti hivatkozás hiányát. A Georgikon c. tárcakötetről, az Ének a búzamezőkről c. regényről a speciális adatokat, a szereplőkre vagy a cselekményre vonatkozó táblázatokat találunk. Ezek is jól bizonyítják, milyen fontosságot tulajdonít Péter László a legapróbb szociológiai motívumot dokumentáló adatnak is. Ha nem kismonográfiát ír az eredeti — fővárosi — megbízás alapján, hanem terjedelmesebb szintézist, minden bizonnyal nagyobb terjedelemben méltamá az Ének a búzamezőkről c. regényt, s kedve szerint elmélyedhetne az Aranykoporsó elemzésében is. A viszonylag szűkre szabott terjedelem adottságaival is lehetőséget kínál arra, hogy bepillantson az olvasó eltérő véleményekbe (például Illés Endre, Bóka László méltatásainak részleteibe). Kár, hogy közben saját összegező gondolatait rövidíti meg, s az a szándék, amellyel könyvét indítja, a záró fejezetben csak részleges sikerrel valósulhat meg. Mert sikerült ugyan bizonyítania Móra sokoldalúságát, de a „sokoldalú klasszikus” minősítés közelében alig tudunk mit kezdeni zárómondatának rejtélyes tartalmával: „Móra életművét megrostálta ugyan az eltelt fél évszázad, de marad benne bőségesen, amelyet jó lelkiismerettel kínálhatunk a mai és a holnapi olvasónak”. A mai és a holnapi olvasó egyelőre az új Móra- sorozat teljesítményében (a Szépirodalmi sorozatában) a teljes életművet kapja, s az irodalomtörténeti értékítélet hiányaival nem könnyen veheti észre, melyik az az írás, amelynek utolsó éveiben netán Móra is maradandóságot szánt, s igazán kevés figyelmet fordíthat a meg nem valósult regénytervekre. Öröm és gond egyszerre a Móra-kutatás legfrissebb tudományos teljesítménye. Öröm, mert nélküle sokkal nehezebben mutathatnánk Mórát a huszadik századi magyar irodalom regionális értékeken túl is megbecsülhető, jeles alkotójának. Gond, mert igazat kell adnunk a műfajt is újító kitűnő könyvészeti információkban, Móra könyveiről írt jegyzetekben elrejtett gondolatnak: „Elérkezett az ideje egy olyan Móra-kiadás- nak, amely az író korának könyvkiadói korlátáiból keletkezett sok következetlenséget, sőt, a kétszeri közlést is okozó kötetbeosztást már nem örökíti tovább, hanem a korszerű kiadástudomány elvei alapján az írások időrendjében adja az összes műveket.” Ha ez az 50-es évek végén már Vajda László által is sürgetett óhaj teljesülhet, bizonyára könnyebb lesz majd olyan Móra- művek felmutatása, elemzése is, amelyeken Ily- lyés fiatal írókat intő tanácsát idézve, „nem fog a halál.” Péter László könyvét a kiskunfélegyházi Petőfi Nyomda mintegy megújító szellemi próbatételként, gondos tipográfiai szerkesztéssel, egységes képi hatásra törekedve jelentette meg. Külön ki kell emelnünk Bodor Miklós grafikáinak Móra életéhez és műveihez értő alázattal, de modem képi megformálással igazodó olvasmányélményeket mozdító illusztrációit. Kár, hogy a kötetbe illesztett rajzokról — amelyek önálló képző- művészeti teremtmények — nem készült egy-két mondatnyi szöveges információ. Annak, aki azonosítani kívánja például Móra testvéreit, tanárait, kézbe kell majd vennie Földes Anna 1977-ben megjelent könyvét. Számonkérő gondolataink nem az elégedetlenség serpenyőjét terhelik, inkább azt jelzik: régi szakmai elvárást teljesít Péter László Félegyházán megjelent könyve, de újabb tartozásokra is figyelmezteti a kutatókat. Fazekas István Kodály testamentuma (Visszatekintés, III.) Ha valaki egy végrendelet révén jelentősebb értékhez jut) háromféle alapvető módon viszonyulhat hozzá. Rejtve őrizgeti, holt anyagnak tekinti a reáhagyott summát. De fel is élheti, elherdálhatja. Okosan cselekvőnek azonban csak azt tartjuk, aki „dolgoztatja” az örökséget, új értékek forrásaként kamatoztatja azt, amiért addig maga nem dolgozott meg. így mintegy erkölcsi jogot is formál utólag arra, mint a bibliai példázat jó sáfára. Most, hogy a Visszatekintés 1989-ben megjelent harmadik kötetével — mondhatni teljességében — előttünk áll Kodály Zoltán eredeti formájában a nyilvánosságnak szánt prózai hagyatéka (tudományos írásai, nemzetnevelö cikkei, visszaemlékezései stb.), magunk is feltehetjük a kérdést: eddig hogyan viszonyultunk a ko- dályi örökséghez, s ezután mi a szándékunk vele. Nem, nem csak az egyes emberekre vonatkoztatva tehetjük fel a kérdést, hanem sokkal inkább a szerző szándéka szerint, társadalmi méretekben, a művelődésügy egészére gondolva. Sőt azon túl is, mert a három kötet több, mint másfélezer oldalán bőven akadnak olyan passzusok, amelyek túlmutatnak a szerző szűkebb vagy akár tágabb szakterületein. Most azonban fordítsuk figyelmünket a közelmúltban megjelent terjedelmes kötetre. Mi indokolta létrejöttét? Mindenekelőtt az, hogy az 1964-es dátummal megjelent első részek (1962 88
