Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Ittzés Mihály: Kodály testamentuma (Visszatekintés, III.)
nyaráig összeszedett) anyaga még joggal viselte az Összegyűjtött Írások, beszédek, nyilatkozatok címet: a szerző életében és közreműködésével készült. Összkiadás jellegű kiadványnak szánták már akkor is, de teljességre a szerkesztő csak a Hátrahagyott írások, beszédek, nyilatkozatok megjelentetésével törekedhetett. Talán maga Kodály Zoltán is meglepődne, látván, hogy még mennyi élete útján elhullajtott babszemet hordhattak össze a szorgos kezek, ahogy maga jellemezte a szerkesztői munkát az első kötet bevezetőjében. Érdemes talán tárgyszerűen is áttekinteni az újabb kötetet, némiképp összehasonlítva a korábbiakkal. A 752 oldalas könyvnek mintegy 580 lapját foglalja el a főszöveg. Sőt még ennél is többet, hisz a jegyzetek egy része is Kodály Zoltán eredeti munkáiból való. (Az I. és II. kötet összesen 924 lapot tartalmaz.) Az új kötet természetesen a korábbi fejezet-beosztást követi. Az első: Legyen a zene mindenkié! az 1964-es keltezésű I. kötet gondolatkörét teljesíti ki: 84 hátrahagyott írás akár külön kötetnek is alkalmas terjedelemben. A kétszáz oldalon felsorakozó írások, nyilatkozatok közel fele (38 cikk) az első gyűjtés lezárása után, tehát a szerző életének utolsó öt évében keletkezett. Jellemző módon itt is ez a fejezet a legnagyobb, mintegy mutatva Kodály Zoltán központi gondolatát: az európai szintű, világtájékozódású nemzeti nevelés fontosságáról, ezen belül, mondhatni az ennek legfőbb eszközeként megjelenő zenei nevelés és művelődés fontosságáról vallott nézeteit. A Népzene, néprajz című fejezet 180 oldalon 20 dolgozatot közöl. Az összkiadás jellegre való tekintettel népzenetudományunk egyik alapművét, a több nyelven is megjelent és tankönyvként is használatos A magyar népzene című összefoglalást is tartalmazza. A kisebb munkákkal „egy fedél alatt élve” látszik meg igazán a rész és egész tudományos viszonya. Belekerültek ebbe a fejezetbe olyan népdalközlő Ethnographia-cikkek is a korai évekből, amelyeket annak idején még mint nem irodalmi jellegű darabokat kirostált a szerzői és szerkesztői szándék. Örömmel látjuk itt valamennyit, mert teljesebbé teszi képünket a népdalgyűjtő Kodály munkásságáról, kiemelve a dokumentumokat a régi folyóiratok tetszhalálállapotából. Egy-egy későbbi mű korai népdalforrásai is fellelhetők itt (pl. a Villő, a Mátrai képek dalai közül), és a magyar—szlovák népzenei-népköltészeti kölcsönhatások szép példái. A rövidebb Magyar zenetörténet című fejezetet az újabban összegyűjtött anyagban is az Irodalomtörténet, magyar nyelv- és tudománytörténet című rész követi, három, illetve 11 cikkel. (A régebbi gyűjtemény V. fejezetének megfelelője Budapest zenei életéről itt hiányzik, mivel az egy jól körülhatárolható, utólag nem gazdagítható korszakot, Kodály néhány éves zenekritikusi működését mutatta be.) Tizennégy, a Visszatekintés II. kötetében legfeljebb variánsokkal szereplő, többségében azonban 1963 után keletkezett rövid megemlékezés, nyilatkozat adja az Elődökről, kortársakról című szakasz tartalmát. Ennek a témakörnek folytatása a Bartókról szóló megemlékezések gyűjteménye, mely a korábbi átfogóbb és gazdagabb képet érdekes adatokkal egészíti ki. Az egyetlen fejezet, a Vallomás című utolsó, amelyben az új gyűjtemény a korábbinál gazdagabb anyagot vonultat fel: míg az 1964-ig szerkesztett anyag 25 oldalon 17 önéletrajzi vagy a zeneművekkel kapcsolatos szöveget tartalmaz, addig az új kötet 112 oldalnyi közlése 52 írást mutat be! Még az 1962 előttiek száma is meghaladja, majdnem kétszeresen, az azonos időszakból való korábbi közlést. Azt hiszem, nagyon is jellemző a nyilatkozóra, a beszédek, cikkek szerzőjére, hogy a személyes jellegű megnyilatkozások feltárását tartotta, a legkevésbé fontosnak annak idején. Másrészt a gyűjtőmunkának kedvező hosszabb idő segített gazdagítani ennek az izgalmas fejezetnek a tartalmát. Ha a két kötet (ebben az esetben az I—II- dikat egynek tekintem) tartalmi és filológiai viszonyát, illetőleg a keletkezés időbeli viszonyát vizsgáljuk, a következő kategóriák állapíthatók meg: az 1962 nyara után keletkezett írások csak itt jelenhettek meg az új gyűjteményben. A kiegészítés másik formája, hogy elfelejtett, esetleg csak kéziratban megmaradt, de teljes értékű szövegek tűntek fel a gyűjtés során. E pótlások mellett az átdolgozásokról, variánsokról is beszélnünk kell. Ami az elsőnek említett tartalmi viszonyt illeti, már a nehézség nélkül átvett fejezetbeosztás is jelzi, hogy legfeljebb szükebb témáiban (például a más személyekről írott cikkek esetében) változott a gondolatkör. Alapjában véve azonban itt is megnyilvánul Kodály hűsége ifjúkori eszményeihez, a korán felismert személyes és nemzedéki feladatokhoz. Azt mondhatnánk, hogy a Visszatekintésben összegyűjtött Írások vonulata nem más, mint párhuzamos variációk sorozata. Nemcsak azért, mert egy-egy meghatározó élmény, lényegmegvilágitó példa újra meg újra felbukkan, például amikor más és más közönségnek Kodály a népzene és műzene, a zenepedagógia, a kórusmozgalom stb. kérdéseiről beszél; hanem sokkal inkább azért, mert a konkrét példák mögött mindig a főgondolat: a nemzeti, szélesebb jelentéssel a humanista európai és világkultúra fennmaradásának kérdései húzódnak meg. Ma sem lehet Kodályt úgy olvasni, mint pusztán a közelmúlt évtizedek egy sajátos művészi és 89
