Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Koppány Zsolt: Szunyi (elbeszélés)

— Katona a fiú a javából! — kiáltott föl Csúcsú, s mindnyájan röhögni kezdtek. A fiatal osztályfőnöknő szakította félbe a röhögést.

— Nézzétek! — Ezt mind a Szunyi írta! — azzal kivette íróasztala fiókjából a neki küldött újságokat, Szunyi első publikációit. Pepe csodálkozott a legjobban. Ezt mind te írtad? — Szunyi bólintott — Mutassátok a többit is! — Pepe mohón falta a sorokat.

— Én ... én nem is tudtam, hogy te írsz ... — csodálkozott Pepe.

— Pedig mutattam én neked verseket a suliban. Csakhogy te kinevettél... igaz, hogy nagyon silányak voltak ... — legyintett Szunyi.

— Egyébként azóta írok, mióta nem találkozunk. Van vagy három éve ... emlékszel? Schopenhauer ... sosem borotválkozom ... a kései érettség ...

— Ahá... — bólintott Pepe, de semmire sem emlékezett. Akkor sem tudta, miért mondja neki Szunyi az idézetet.

Mérnök volt. És most, életében először gratulált haverjának. Szunyi most is elpirult, de aztán röhögésbe, és hátveregetésbe fulladt az ünneplés. Az újságokat gyorsan végiglapozták, volt aki talált egy jó keresztrejtvényt, Csúcsú lyukat rajzolt a címoldal gyönyörű színésznőjének fogsorába. Aztán Pépét ostromolták, milyen volt az egyetemen, hányszor szigorlatozott, milyen a régi munkatársak fölött góréskodni.

— Elintézte neki a fater ... — gondolta magában Szunyi.

Ahogy ott ült s figyelte a gondtalan, mosolygós és cinikus arcokat, eszébe jutott apja és az a fagyos januári reggel, mikor kikísérte őt a HÉV-megállóba, s elbúcsúztak egymástól.

— Reggel menjél mindig a vécére ... és akkor egész nap nincs vele gondod ... fogadj szót édes fiam ... — nem tudott folyékonyan beszélni. Sírt. Hatvanéves volt és hófehér hajú. Szunyi az ajtóban állva, arcát az üvegre nyomva szipogott, s a HÉV vitte őt az ismeretlen felé, amiről a fiú csak annyit tudott, hogy ott mindenkit megaláznak, mindenkit kicsinálnak idegileg, és sok az öngyilkosság. Sokan kapják be a csövet és húzzák meg a ravaszt. Nagyon félt. . .

Most pedig itt ült volt osztálytársai között. Szeretett volna már visszamenni a laktanyába. Géppisztollyal a hátán először érezte magát férfinak.

— A nyavalyába! Hol a cipőm!? — keresgélte cipőjét zoknis lábával Szunyi, az asztal alatt. — Hopp! az egyik megvan. Azanyád! Hát ez nem igaz. Bosszantsál csak! Más se hiányzik nekem ... csakhogy téged keresselek te rohadt cipő ...

Nem találta. Lehajolt, s nagy nehezen előkotorta az eltévedt cipőt. — Fizetni! — szólította nem túl udvariasan a fölszolgálót. Zsebrevágta a cigarettát és a gyufát. Mégegy- szer végigsétált az asztalok között, hátha Pepe ott ül valahol, csak nem vette észre. Nem volt sehol. Szunyi a számoláskor visszakapott egy kettest. — Fölhívom. — gondolta. A telefon sokáig foglaltat jelzett. — Te otthon dumálsz, s én két órája itt koptatom a seggemet! A franc egyen meg! Csak találkozzunk! Szétverem a pofádat! — átvillant agyán, hogy a Pepe bizonyára főmérnök lett azóta, hiszen eltelt vagy öt év. S ebben a pillanatban beugrott Kosztolányi, olyan pontosan és „zajtalanul” mint mikor két jól megmunkált fogaskerék egymásba kapaszkodva forogni kezd: „Ábel okos ember. Ábel gépészmérnök. Ábel nem olvas verseket.” — Pepe! Mit tud ez a Pepe? — nevetgélt magában.

Megindult a kijárat felé.

Visszanézett válla fölött, s észrevette, hogy egy idős úr követi, s mikor közelebb ért, fölismerte benne az írót, híres kortársát. Félreállt a nagy üvegajtóban, maga elé engedvén az öregurat. Kissé meghajolva mondta: — Parancsoljon. Tessék. — s minden erejét összeszedve kinyitotta előtte az ólomnehéz vaskeretes üvegajtót.

— Köszönöm fiam — mondta az író az utcára érve, s kezét nyújtotta.

— Mondd, hányban születtél? — Szunyi meghökkent a kérdésen, aztán bólintott. — Ötvenkettőben. De talán a húszas években nőttem föl.

— No, csak azért kérdem, mert ritka az ilyan udvariasság a te korodban. Mégegyszer,

14