Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Koppány Zsolt: Szunyi (elbeszélés)

— Te azt hiszed, ott a bárban a csajoknak nincs ízlésük? Nincs egy normális ruhád! A kezedből nem jön ki az életben az a kosz, ami beleragadt. ..

— Igen, mert én igazi melós vagyok, csak nem hirdetem, mint te meg az apád! Elkerülitek ti a magunkfajtát, mert még összepiszkolunk benneteket! Tudod mi vagy te? Egy felfuvalkodott szépfiú! Selyemfiú! Kitartott! — kiabált Szunyi belevörösödött arccal a sírás határán és elrohant. Tudta, ha ottmarad, Pepe nagyon megveri, ezért megelőzte a bajt. Azt is tudta viszont, hogy most már végleg egyedül marad, elveszti egyetlen haverját, aki mégiscsak a haverja volt, noha többet ártott neki, mint használt.

Még aznap vásárolt magának egy régi divatú öltönyt.

Visszavágott egy keveset a már visszafelé kunkorodó hajából. Kezét hypós vízben mosta hófehérre. Később ebből is kellemetlensége származott, mert akik tudták róla, hogy gyári melós, rögtön a kezét nézték, mikor ő a fáradságról és a koszról beszélt. „Ezzel a kézzel? Tiszta, mint az apácáé ...” mondták neki, s most már ő maga sem tudta mitévő legyen.

Szunyi kibújt a cipőjéből, mert az új lábbeli belevájta magát a lúdtalpbetéttől fölmagasodó rüsztjébe. írni próbált, de egyetlen épkézláb mondat sem jutott az eszébe. Csak a golyóstollat nyomkodta, s rajzolgatott.

Még otthon sem tudott alkotni igazán.

Mire hazaért a munkából, begyújtott, kimosta a lavórt, föltöltötte az udvari kútból a kancsókat, éppen este volt. Ilyenkor aztán unottan leült a tévé elé, s föl sem állt addig, míg a készülék a műsor végét jelezve sisteregni nem kezdett, s föl nem verte álmából, mert mindig elbóbiskolt. Alig várta a nyarakat, s vállalatának faházában kidolgozta magát, néha egészen a hányingerig fokozva az irás tempóját.

Fájdalmas volt észrevenni, hogy nincs mellette riporter, semmiféle kamera és stáb; így magának kezdte mondani, amúgy félhangosan: — Belém hasít a fájdalom, ha arra gondolok, hogy mennyire egyedül vagyok ... Krisztus is egyedül maradt... Istené volt... mégsem volt teljesen egyedül? En Krisztusé vagyok ... és félek a haláltól. Olyannyira, hogy másról sem tudok írni, mint arról, hogy érszűkület, meg rák, meg paranoia. Mért mondták nekem, hogy az én koromban természetes a halálvágy... a rosseb vágyik a halálra... az életre vágyom, de nem erre az életre, amit jelenleg élek ... de ha jobbra fordul is a sorom, ha több barát vesz is körül, akkor is meghalok, s onnan még nem jött vissza senki... mit tudom én ... ha igaz: érdemes föltámadni... végigcsinálni ugyanezt? Vagy esetleg mást? Ezek itt mind — körülnézett — mind velem együtt pusztulnak, épülnek le, ha egyáltalán marad erre idejük: együtt fogunk hamuvá roskadni a krematóriumban, vagy a puffadozni vágyókkal a sírban együtt növesztünk hajat és körmöt, és senki sem szólhat bele ... És nem jön a Pepe. Ő kérte, hogy itt legyek, és most nem jön. Az Isten is mintha éppen mással lenne elfoglalva ...

Utoljára az ötéves érettségi találkozón látták egymást Szunyi és Pepe, Csúcsú, s még egy-két belevaló srác.

Szunyi katonaruhában ment a találkozóra. Nem volt ideje átöltözni, frissen bevonult katona volt, pár óra kimaradást kapott, sietett az osztályfönőknő lakására, hogy eleget tegyen a meghívásnak.

— Szevasztok — lépett be, s levette mikádóját. — Nem volt időm átöltözni... A többiek persze rögtön incselkedni kezdtek vele, látva zavarát.

— „Örömkatona vagy”, „mi is katonák vagyunk, mégis ledobtuk a kincstári cuccot”! Csúcsú rákiáltott: — Hátra-arc! — Szunyi szabályosan hátraarcot csinált. — Jobbra-át!

— ezt a vezényszót is hibátlanul végrehajtotta.

13