Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Koppány Zsolt: Szunyi (elbeszélés)
megjósolni. Tudja, már óvodás koromban elkülönítettek a lányoktól, mert letepertem őket, persze csak a nálam kisebbeket, és össze-vissza csókoltam azt a bőrfelületet, ami kilátszott a ruhájukból. Bepelenkáztak, megaláztak ezért az óvónők. Pedig szerettek! Télapó ünnepen krampusz voltam, az elrettentő példa, de azért a ceremónia végén mindig megszántak, s juttattak nekem nem is egy csomagot. Furcsán vagyok a nőkkel. A gondolkodás szintjén nevetségesnek tartom őket, mégis mindig levesznek a lábamról: vitatkozni sem vagyok képes velük, mert fenyegetőznek vita közben. Elszaladnak, leintenek, s ez sértő. De mit tehetek, ha annyira szeretem őket? A nők máris nem emberek a számomra, inkább valamiféle földöntúli lényeknek nevezném őket. Nem tudom elhinni — a mai napig sem — hogy ugyanolyan érző, hús-vér emberek mint például én. Elég, ha félrecsúszik egy szoknya, vagy elég egy lehajlás, s a szívem a torkomban dobog. Betegség ez? Hogy nem normális állapot, az biztos. Senki sem érez így. Rajtam kívül senki... meg is fogalmazódott bennem egy aforizma, ha megengedik elmondom: a nagyon szép nőknek még a nyilvánvaló anyagcserét is megbocsátjuk ... — Legyenszíves már! Ez nem hall? Legyenszí... na végre ... — Parancsoljon. — Csókolom, mennyi egy fél unicum? — Harmincegyötven ... — Hm ... jó, majd később kérni fogok ... most hozzon leszszíves egy kólát... melegebbet, ha lehet... — Szunyi föl sem mert nézni, s az egyenkosztümös hölgy még egy ideig elbabrált az asztalon. — Menj már! Menj már az istenit...! — sziszegte a foga közt. A nő kiürítette a csordultig telt hamutálat, vizes ronggyal letörölte a márványt, s egy tálcára rakta az üres poharakat. — Na végre! — gombolta ki nyakán az inget, fölállt, s megrázta zsibbadt tagjait. Az első munkahely a véletlen folytán megint összehozta Szunyit és Pépét. Nem voltak ugyan egy üzemen belül, de minden ebédszünetben megtalálták egymást. Pepe megbökte Szunyit, mikor sorban álltak az étkezőpultnál. — Látod azt a csajt? Azt a sötétvöröst... — Aha ... — Milyen? Mi? Milyen? — Baromi jó csaj ... — sóhajtotta, s várta a csodát, hogy a lány őrá figyeljen. De az egyikükre sem nézett. Pepe szó nélkül odament hozzá. Szunyi annyit vett ki a távolból, hogy valamiben megegyeztek. — Na, mi újság? — kérdezte a visszatérő Pépét. — Találkozunk a New York kávéházban, még ma este ... — Hol van az a kávéház? — kérdezte Szunyi, akinek olyan volt az egész, mintha angolul beszéltek volna. — Hungária ... na! Ha így jobban tetszik ... — vetette oda dühösen Pepe. — Ja, az mindjárt más ... — bólintott Szunyi, aki ettől sem lett okosabb. Szunyi dadogni kezdett, ha Pépével beszélt. Egy kissé mindig elpirult. Persze Pepe megfelelően éreztette fölényét, nem is titkolta, hogy többre tartja magát Szunyinál. Szunyi nem volt rá féltékeny, de szeretett volna olyan lenni, mint barátja. Otthon ő is kiragasztott mindenféle képet, amit apja még aznap letépett a frissen festett falról. Amúgy sem volt már divatban ez a képragasztás. Szunyi megvarratta élete nagy álmát, a csőnadrágot. De abban az időben már a legtöbb fiatalember térdtől fokozatosan szélesedő trapéznadrágot hordott, mely minden lépésnél ott lifegett cipőjük orrán. Erről is lekésett. Megnövesztette a haját. Öt-hat évvel azelőtt jól festett volna, de most általában megmosolyogták. A legtöbben a fülükig növesztették a hajukat, Szunyié a vállát verdeste, megfésülhetetlen volt, a maguk alá csavarodó fürtökkel parókás, Moliére-i figurákra emlékeztetett. Pepe pedig könyörtelenül lecsapott az ilyesmire. — Te Pepe, elmegyek veletek este a bárba ... hátha rámragad egy pipi... — kezdte Szunyi zavartan, nyögvenyelősen a mondatot. 12
