Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Koppány Zsolt: Szunyi (elbeszélés)
Gyakorlati órákra az iskolával szomszédos üzembe jártak, a lakatosszakma szépségeivel ismerkedtek. Szunyi számára ez volt a legkellemetlenebb. Még az érettségi évében is — szőrösnek nem mondható — pihés testét elrejtette a többiek elől. Úgy ahogy volt, koszosán vette föl az utcai ruháját, bevizezte kezét és az arcát. Bőrét nem kímélték a pattanások. Mindennap megálltak a lángosbolt előtt. A fehér fejkendős asszony már ismerte őket. — Fizess nekem egy lángost... — Szunyi kérte szinte mindig Pépét. Sosem kapott zsebpénzt, Pépénél meg mindig volt egy tízes, vagy egy huszas. — Két lángost kérek. — Te, kisfiú hányat kérsz? Pepe megelőzte Szunyit a válasszal. — Az idén érettségizik ... Szunyi bele vörösödön. Egyszer késő estig maradt Pepééknél. Lemezt hallgattak, aztán megnézték a tévében a cirkuszelőadást. Szunyinak szemüveget kellett volna hordania, mert rövidlátó volt, apja még az általános iskola utolsó évében vitte el szemorvoshoz, mert nem köszönt a szomszédasszonynak, s a szigorú apa azonnal vitte az esztékába, hogy vizsgálják meg a fiút, mert bizonyára rövidlátó; pupillatágító szert csöpögtettek szemébe, amitől nappal semmit sem látott, szürkületkor is csak foltokat, azokat az alakokat, tárgyakat, amelyeknek erős volt a kontúrjuk. És kiderült a vizsgálat végeztével, hogy valóban rövidlátó. Mínusz másfeles szemüveget kellett hordania, amit reggel az iskolába menet már a kapuba érve levetett; szégyellte magát. Ha valaki a legkisebb az osztályban és még ráadásul szemüveget is hord, arról sohasem fognak leszállni a társai — vélte. Sajnálhatta, hogy Pépéhez menet otthonhagyta a szemüveget. A tévében ugyanis csinos nők másztak a kötélen, nem is hivatásos artisták, hanem színésznők. Az egyik szőke, amerikai lány beakasztotta lábát egy hurokba a kupolában és leengedte magát. Szunyi szerelmes volt a női nyakba, mindig csodálta puhaságát, a simaságát, s most ott volt az orra előtt egy csodálatosan szép nyak kitárulkozva, a finom és lüktető erek rajzolatával. — Ha most nem hagyja abba, fejébe száll a vér és akkor kaputt! — fogta meg Szunyi karját Pepe. Szunyi azonban nem fordult felé. Mereven nézte a képernyőt, remegett a szája, forróság öntötte el a testét. — Figyeld! — súgta Pépének, aki legyintett, s csak annyit mondott, hogy „nem nagy szám”. Hazafelé a villamoson fergeteges rockzene kalapált Szunyi agyában, belső „házi mozijának” vetítővásznán pedig egészen hazáig lógott az amerikai lány, egyik lábát a hurokba akasztva. Szunyi egyre türelmetlenebbül ült asztalánál. — Nem jön a Pepe. Biztos, hogy nem jön. De akkor ez a levél? Ugratás? Fél hét... mit csináljak? — megnyomkodta hasát, a máj környékén. Már hetek óta fájdalom nyilallt föl erről a tájékról jobb tüdejébe, onnan a hónaljába, s a jobb karja zsibbadni kezdett. — Májrák? Epehólyag-rák? Nyirokmirigy... — sóhajtott föl, s nagy erővel masszírozta magát, majd riportere felé fordult. — Tudja, genetikailag a rák nem kerülhető el. A kérdés csupán az, mennyi időm van még hátra? Voltam orvosnál, átmentem minfenféle vizsgálaton, de nincs eredmény. Idegi alapon vannak a fájdalmak. Pedig hány féle nyugtatót szedek! És mégis ... ha fölbosszantanak, képes vagyok nekimenni még a falnak is, tudván, hogy csak én maradhatok alul. Idegesen írni sem lehet; föltöltődni még kevésbé. Pedig élményem van bőségesen, kitart ameddig élek még, de nem vagyok képes leülepedni,... zaklatott vagyok ... folyton csak várok... hiába. Az illúziók tartanak életben. Ülök a szobámban és várok. Ha megcsikordul az ajtó a széltől, odakapom a fejemet. Hátha most lép be az a lány ... vagy az a művész ... és átölel . .. beszélget velem. Vagy bekopog a tévé, minden előzetes megbeszélés nélkül és riportot készít velem. Gratulál a nemzetközi díjaimhoz. — A kamerák végigpásztázzák szobám falát, színesben láthatók ikonjaim, szobraim, csupa Kálvária, Pieta és Golgota, és én elmondom mindegyiknek a történetét. Ki festette, 8
