Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Koppány Zsolt: Szunyi (elbeszélés)
miért kezdtem el írni? Egyszerű. Tudja, már gyermekként elkülönültem mindenkitől. Miután vagy egy fejjel magasabb voltam a többieknél, vagy alacsonyabb, kíváncsi voltam, miért van ez? Mi más lehetnék, mint művész? Persze erre mondhatják a kedves nézők, hogy őrült is lehetek, tehát elmebeteg, akit automatikusan eltávolít a közösség . .. Patológiás lennék? Igen. Egy kicsit. Paranoiás lennék? Igen, ez is igaz valahol. Aberrált lennék? Egyértelmű! De lehet-e paranoiás az, aki tudja, mit, mikor, miért tesz? . . . Aberrált az, aki normális, heteroszexuális életet él a feleségével? Na, ugye . . . tehát marad a művész. Ki a művész? Nem tudom. Bizonyítani mindenképpen szükséges. Bizonyítottam. Persze, maga Dodona magasodik előttem, ha arra gondolok, hogy mi lesz belőlem. Önmagát pusztító hullajelölt, vagy önmagát és környezetét pusztító tekintélyes, elismert ember .. . Az élet megtépázott alaposan, koromat szinte meghazudtolva jelenthetem ki: túl vagyok mindenen. Műveltségem ugyanis hiányos, de az átélt, megélt események pótolnak minden olvasmányt. — Számolok kérem, ha megengedi... — lépett Szunyi asztalához a felszolgálónő. — Váltás van . . . csak azért. .. — Nem kapsz jattot... — morfondirozott magában Szunyi. — Amiért furcsálltád, hogy csak egy kávét iszom, s nem húsz üveg sört... — Köszönöm szépen — mondta a nő és fillérre visszaadott. Aztán a másik, a „váltás” lépett asztalához, udvariasan megkérdezte, hogy mit parancsol, mire Szunyi töprengeni kezdett, mit is kellene kérni, jöhetne már ez a Pepe, olyan kínos itt ülni egy üres kávéscsésze mellett, egyik csikket a másik után elnyomni a hamutálban ... — Egy kólát kérnék, ha lehet, meleget... — nyögte ki végül, s csavargatni kezdte a hajából kiálló tincset, ahogy nagynénjei mondták, a kunkulit, gyerekkori neurózisának gyógyítatlan maradványát. — Ez is úgy nézett rám, mint egy őrültre a normális. Mi van rajtam olyan különleges? Tíz éve járok ide, s még mindig nem ismernek! Nem olvasnak ezek újságot? Láthatták a képemet az újságban! — elhallgatott, mert új vendégek ültek a szomszédos asztalhoz. — Hol is hagytam abba? — folytatta a képzelt interjút. — Szóval, hogy milyen is vagyok tulajdonképpen, miért vagyok ilyen és nem olyan . . . hiszek. Krisztushívő vagyok. Na, nem úgy, mint a templombajáró öregasszonyok, sem úgy mint a papok és a teológusok, hanem úgy ... a magam módján . . . próbálom ugyanúgy csinálni, mint ahogy az az evangéliumban írva vagyon. Nemes elképzelésnek tartom ezt a törekvésemet, csak jót akarok cselekedni, meg akarom váltani az emberiséget szenvedéseitől. Ha ez nem megy, legalább a hozzám hasonlókat váltom meg, megfeszíttetek, nem biztos, hogy eleve elrendelésből, de ha mégis sor kerül rá, nem fogok visszahőkölni. Itt mintha paradoxon feszülne, nemigaz? Mit mond a Zarathustra? „Még önmagatokat nem kerestétek volt: és akkor találtatok engem. így tesz minden hívő; ezért ér oly keveset minden hit...” Nos, ha hiszünk Nietzschének, márpedig miért ne hinnénk, joggal kérdezhetnők meg engem, megtaláltam-e önmagamat? Es ha megtaláltam énemet, akkor is oly keveset ér minden hit? — Szunyi nagyot szívott a cigarettából, próbált karikákat fújni, ahogy azt az apjától látta annak idején. Nem sikerült. A füst, mire karikákká olvadt volna össze, széthullott darabokra. — Olyan ez, mint a vágyaink ... — sóhajtotta a füstbe bámulva. Pepe már tíz percet késett. Ha meg is érkezik ebben a pillanatban, akkor sem lehetne megdicsérni a királyok udvariasságáért. Akkor voltak kamaszok, mikor nyugat felől betört a rockzene, csőnadrág volt a divat, aztán az üleptől fokozatosan trapézódó szövetnadrág és farmer, mikor kazettás magnók bömböltek a srácok kezében úton-útfélen, rangot jelentett, ha valakinek a legújabb Deep Purple, vagy Black Sabbath-szám a birtokában volt, és Pepe mindennap eldicsekedett egy-egy ilyen új számmal, kazettás magnójából varázslatosan bújt elő Blackmore gitárjátéka, lan Gillan „gyönyörű” hangja, sikítozása, őrjöngése. A Pepe szobája! Na, igen! Az volt igazán irigylésre méltó! Padlószőnyegtől a plafonig színes képek, fotók, plakátok díszítették mind a négy falat. Pepe terve az volt, hogy a plafonra is ragaszt 6
