Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Koppány Zsolt: Szunyi (elbeszélés)

Szünetben félrehívta Pépét. Egy kopott-bordó, poros, keményfödelű könyvet húzott elő köpenye zsebéből. Arthur Schopenhauer: Aforizmák, és kisebb filozófiai írások. Föllapozott egy behajtott csücskű oldalt. Halkan olvasta.

— „Minél tökéletesebb valami, annál lassabban, későbben érik meg.” Sosem fogok borotválkozni. Pattanásaim is legföljebb a piszoktól lesznek. Talán lassan, későn fogok megérni... — Pepe nézte egy darabig Szunyit, aztán legyintett. Az osztályba lépve figyelmeztette a többieket, hogy a Szunyira vigyázni kell, mert még megnő, s mindent visszaad. Hozzátette, hogy az érettségiig még nincs mitől tartaniuk . ..

Vagy két év múlva már nem kellett dobogót tenni a Szunyi lába alá, fölérte a satupadot, karja lassan megszokta a reszelő mazochista hivalkodását, s olyan erővel „feküdt” a megmunkálandó anyagra, mintha élete összes dühét és hányattatását így akarná az őt körülvevő világnak megmutatni.

Szunyi egy cukrászdában üldögélt, huszonnyolc évesen, sűrű szakállába túrva. Maga elé tette azt a füzetből kitépett papírlapot, amit Pepe küldött neki expressz levélben. „Szunyikám! Este hatkor legyél a szokásos helyen a kávéházban. Sürgősen beszélnünk kell! SOS!!! Szevasz, Pepe.

— Egy kávét kérnék... egyelőre ... — szólította meg a felszolgálónőt s cigarettára gyújtott. — Mi van abban, ha az ember csak egy kávét iszik? — dünnyögte. — Fél a hölgy, hogy nem kap jattot? Biztos azt mondja most magában, hogy vénasszony vagyok, aki itt ül egész nap egy szódavíz mellett... Dehát csömöröm van a szesztől... Az üdítők meg olyan hidegek ... Na, hozza már! Úgy néz rám, mint gazdasszony a kiszemelt csirkére késsel a kezében. No, nézd csak! Tejszínt is hozott! Csakhogy bosszantson! Hogy még több jattot kicsaljon belőlem.

A „szokásos hely” inkább presszó volt, itt tartották meg az osztálytalálkozók előtti megbeszéléseket. Márványlapok az asztalon, körben elhasználódott székek. Olyan kopott, seszínű plüssel.

— Kávéház ... — mondta magában Szunyi. — Mindig affektált a Pepe. Ha így mondja, elegánsabb? Jobban hangzik, mint ha azt mondaná: presszó? író nemigen jár már ide! Ha magamat is írónak számítom ... hát bizony egy kezemen is meg tudom számolni a többieket! Ma már nem illik itt egyetlen kávé mellett ücsörögni... az irók is mind piálnak ... nem is keveset! A fölszolgálónők is kinézik a magamfajtát...

Még két óra volt este hatig. Szunyi újabb cigarettára gyújtott, a kifújt füstöt kettévágta az asztal mellett magasodó szecessziós oszlop. Pályakezdő írónak számított, sok helyütt megjelent, „Ügyesen mozog a művészvilágban”, tartották róla, pedig esze ágában sem volt ügyesen mozogni, netán helyezkedni, ugyan minden jelentős művészt ismert, jó volt velük a kapcsolata, de előnyt sosem jelentett számára a barátságuk. Nem is voltak ezek barátságok. Egyáltalán nem volt barátja. Bohóc volt, s ezt erénynek tartotta.

Eszébe jutott Arisztotelész: „Barátaim, nincsenek barátaim!”

Lassan kortyolta a kávét.

Ujjaival zongorázott a márványasztalon.

— Nem fog eljönni a Pepe. Mindig átvert... pont most lesz becsületes? Kihűlt a kávé ... gőzölje meg kisasszony! — Szunyi magában beszélt, a gőzt csak odagondolta és savanyú arccal szürcsölte a jéghideg feketét.

— Miért nem jön a Pepe? Biztosan les valamelyik szögletből... körülnézek . . .

Végigsétált az asztalok között, óvatosan forgatta a szemét, úgy ment, olyan lassan és

kimérten, mint egy westernhős. Pepe sehol sem volt. Szunyi visszament asztalához. Rágyújtott.

Félálomszerü állapotba merült.

Magában beszélt, mindenki láthatta, hogy mozog a szája. Szemben vele egy tévé-riporter ült, aki a neves, befutott írót faggatta.

— Nézze, én mindig tudom, hogy mit cselekszem. Figyelem magam állandóan. Hogy

5