Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Koppány Zsolt: Szunyi (elbeszélés)

Koppány Zsolt

Szunyi

JL érfi lettem!

— Hogyhogy? — kérdezte tettetett érdeklődéssel Pepe.

— Képzeld el, elmentem ... szabályosan elmentem. Ezek szerint férfi vagyok!

— Hogyhogy elmentél?

— Mintha nem tudnád miről beszélek ... — fogta könyörgőre a dolgot Szunyi.

— Hát itt dögöljek meg ha értem mit. . .

— Tegnap este — folytatta Szunyi most már remegő hangon, mintha a rendőrségen tenne beismerő vallomást —, mikor lefeküdtem, elkezdtem a szokásos játékot, s addig- addig izgattam magam, míg ... míg olyan furcsa érzésem nem támadt. Mintha levágták volna. Mintha a vérem spriccelt volna, szaggatottan ... föl is gyújtottam a kisvillanyt, s olyan hypószagú valami terült szét a pizsamámon.

Tizenhat évesek múltak mindketten.

Osztálytársak voltak. Szakközépiskolások.

Pepe magasabb volt Szunyinál, szőke, izmos fiú, minden lány bolondult utána. Szunyi szeplős, s nemegyszer elveszett a nyolcadikosok között, akik átjártak a mellettük lévő iskolából a közös tornaudvarra. Pepe sem borotválkozott, mégis... talán a viselkedése .. . Pepe szülei magas beosztású káderek voltak, munkásokból lett értelmiségiek; Szunyi apja a múltban kereskedő, üzletigazgató volt, most gyári melós; anyja nyugdíjas, ciszter-tanítóképzőt végzett, volt tanító. Mindketten a feketelista áldozatai lettek az ötvenes évek legelején. A kitelepítéstől megmenekültek; örököltek egy romos falusias házat. Pepe az összkomforttal nőtt szinte. Szunyi kádat, angolvécét csak akkor látott, mikor a családot meghívták ünnepnapokon. Ilyenkor zavartan nézte a lefolyó tartályát, óvatosan húzta meg a láncot, majd ijedten hátralépett, mikor a víz nagy erővel lezúdult a falba beépített csövön. Pepe arcán hasonló zavartság tükröződött, mikor Szunyiéknál az udvari „potyogtatós”, fapados vécébe lépve sosem érzett bűz fojtotta bele a lélegzetet. Szunyi kisgyerek korában fürdött utoljára kádban. Nagyon élvezte a bizsergetően meleg vizet, s mikor kész volt, és kihúzta a kád alján a dugót, s a víz örvénybe csavarodva zúdult le a lyukon, ijedten megkapaszkodott a kád szélében és kiabált, hogy „levisz a víz!!! Húzzanak ki!!”

Másodikban még nem volt földrajzóra a szakközépben. Pepe keresztrejtvényt fejtett. Megakadt egy földrajzi kérdésnél.

— A világ egyik legdélibb városa — mondta, csak úgy magának. A többi srác értetlenül rázta a fejét. Szunyi fölemelte szeplős arcát, megvakarta fölnyírt fejebúbját, s csak ennyit mondott:

— Punta Arenas?

Ránézett az egész osztály.

— Mi? — Pépét inkább bosszantotta, hogy Szunyi ilyen „komoly” dologba beleüti az orrát.

— Punta Arenas — ismételte meg Szunyi — Chiléhez tartozik, közel a Horn-fokhoz, a Drake-átjáró fölött. Ott nagyon hideg van. Az Antarktisz közelében. — A tizenegy betű pontosan beillett a rejtvény négyszögeibe. Később minden keresztrejtvénnyel hozzá fordultak. Nagyot nőtt Pepe szemében. De nem annyit, hogy barátok legyenek.

4