Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 2. szám - Bártfai Szabó László: Gosztonyi Péter történész munkássága

Csak úgy mellékesen börtönözték be. Töretlen gerincű szereplő tönkretehetett volna egy oly szépen megrendezet színjátékot is.

Szász Béla a börtönökben sokat tanult és tapasztalt. Megismerte annak a rendszernek a valós, sztálinista-rákosista arculatát, amely neki egykoron oly sokat jelentett (volna). Börtönévei nem múltak el felette nyomtalanul. Kiszabadulása később következett be mint kiábrándultsága. A „Nagy Rehabilitálások” idején nem kért a kegyekből. Könyvkiadóban kezdett dolgozni. Majd 1956 után külföldre távozott. Ismét az emigrációt vállalta, az emigrációt, amely biztosította számára a lehetőséget, hogy beszámoljon arról, amelyet kevesek éltek meg és még kevesebben analizáltak, mint személyes résztvevők: a Rajk- pert.

Természetesen Szász Béla könyvének elolvasása után még lehet újabb és újabb információkat meríteni egy diktatórikus rendszer működéséről, embertelenségéről. Ahány per, annyiszor újabb és újabb rettenet. Alapvetően azonban mégis mindent megtudhatunk Szász Béla írásából, a Zinner Tibor által írt alapos jegyzetek és utószó csak teljesebbé teszik a képet, azt a képet melyet, sajnos, tíz- és százezrek nemcsak e könyvből ismerhettek meg, de saját bőrükön tapasztalhatták azt, a szó legszorosabb értelmében! (Európa)

Szakály Sándor

Gosztonyi Péter történész munkássága

Az 1956 után külföldre került Gosztonyi Péter még Budapesten (1953-ban) közgazdasági, majd Zürichben (1962-ben) történettudományi és filozófiai doktorátust szerzett. Kutatásainak fő területe a 20. század háborúinak és forradalmainak eseményei, ezenkívül a kelet-európai országok — elsősorban, persze, Magyarország — második világháború előtti, alatti és az azt követő éveinek történelme, hadtörténelme.

1963-ban Bernben kinevezték a Svájci Kelet- Európai Könyvtár vezetőjévé. Már a 60-as évek elejétől hallatlan kitartással, ambícióval, hivatás- tudattal járja a nyugati országok könyvtárait, levéltárait. Vizsgálja, gyűjti, elemzi a dokumentumok sokaságát. Szinte valamennyi — jóval több, mint 200 — még élő és elérhető, nagyobbrészt német, és 1945, majd 1956 után emigrációba kényszerült magyar „koronatanút” felkutat, felkeres. Szóra bírja őket: mit tettek, vagy mit nem tettek, véleményüket, akkori felfogásukat kéri, akár magas rangú politikai, akár katonai személyről van szó, akik fontos szereplői, irányitói, előidézői, végrehajtói voltak a szóban forgó történelmi időszak politikai, vagy éppen katonai — hadműveleti — eseményeinek. Akiket személyesen nem érhetett el, azokkal kitartóan levelez, faggatja őket, bekéri korabeli feljegyzéseiket, azok hiteles másolatait, vázlataikat, naplóikat, felkutat és átvesz emlékiratokat. Ezeket a pótolhatatlan forrásokat nemcsak felhasználja műveiben, hanem átmenti azokat a késői utókor számára.

Királyok, államfők, államférfiak, hadvezérek, politikusok, nagykövetek, a titkosszolgálat magas rangú személyei, vagy éppen egyszerű szemtanúk tettek-tesznek (sokszor Gosztonyi által kiprovokált „kényes” ügyekben is) őelőtte tanúvallomást.

Ami pedig a második világháborút közvetlenül megelőző és a háború alatti években döntő szerepet játszott német politikai és katonai személyektől beszerzett információit, eddig még sehol nem publikált, titkos dokumentumok közzétételét illeti, ezekkel nemcsak kiegészíti a „másik oldalról” ismereteinket, hanem egyben bizonyítja, milyen kíméletlen, folyamatos presszió alatt állt a magyar politikai és katonai vezetés a német, de — közvetve — még a nyugati hatalmak részéről is!

Egyik legfőbb erénye Gosztonyinak, hogy nemcsak több oldalról „bemetszi”, megvilágítja a tárgyalt történelmi időszak valóságos, vagy mesterséges (elhallgatás!) „fehér foltjait”, hanem tisztázza az események okait és kiáll egyes vezető posztokon állt személyekkel szembeni — háború utáni — vádak megalapozatlansága mellett. (Horthy Miklós kormányzó, a németek 1944. március 19-ei megszállásáig hivatalban volt miniszterelnökök és egyes vezető katonai személyek). Ugyanakkor azonban nem mulasztja el a tárgyilagos kritikát sem, és rámutat egyes hibás, helytelen, vagy éppen elítélendő döntésekre, elmulasztott közbelépésekre, intézkedésekre.

Gosztonyi nemcsak idézi, elmondja, vagy elmondatja az eseményt, hanem keresi, kutatja, „körüljárja”, miért kellett bekövetkeznie annak, ami bekövetkezett, mi van egyes fontos döntések „mögött”, milyen légkörben, milyen kényszer hatása alatt születtek. Nem azt keresi, hogyan lehetne úgy csűrni-csavarni a dolgokat, hogy az „uralkodó rendszer” befeketíthető legyen, hogyan lehetne rásütni hazánkra a „Káin bélyegek” egész sorát, elhallgatva fontos tényeket, előzményeket, hamis okfejtéssel eltorzítva a történelmi valóságot, alaptalan vádakkal, rágalmakkal támadva egyes vezető személyeket. Mert ez jellemezte a háború utáni évek történetírását, terjesztve ezzel az „utolsó csatlós”, a „bűnös nemzet” vérlázitóan aljas és hazug fogalmát!

Gosztonyi szinte megszállottja az oknyomozó történetírásnak. Nem tűr el semmiféle „hézagot”, és ez vonatkozik a történelmi időszak eseményeinek egész sorára. E törekvésének igazolá92