Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 2. szám - Bártfai Szabó László: Gosztonyi Péter történész munkássága

sara most csak a legfontosabb megállapítását idézem a már említett, Rómában megjelent — mondhatni — főművének utolsó fejezetéből: „Kimaradhattunk volna jószántunkból a háborúból? Ügyesebb, ravaszabb politikával, semlegesebb magatartással megőrizhettük volna hosz- szabb időre 1939/40-ben kialakított »nem hadviselő« státusunkat? A válasz: nem. Sajnos — nem! Közép-Kelet-Európában elfoglalt központi stratégiai földrajzi helyzetünk, Trianonban 1920- ban ért nemzeti sérelmek és az ebből fakadó politikai, illetve gazdasági, társadalmi következmények Magyarország felelős vezetőit a második világháború előestéjén kényszerpályára szorították. Ennek erőszakos korrektúrája egy földrengéssel lett volna egyenlő az országra nézve ...”

Hogy mi lett volna a „földrengéssel egyenlő” pusztító tragédia az országra nézve? Gosztonyi könyvében cáfolhatatlanul, dokumentumok egész sorával bizonyít: Hitler uszítására a Szovjetunió elleni háborúba „élcsapatként” betársult Szlovákia és Románia a németekkel együtt — minden bizonnyal — már 1942-ben megszállja az országot, a honvédséget feloszlatják, vagy deportálják, de nem menekül meg a zsidóság sem a „holocausttól”, csak erre nem Magyarország német megszállása után (1944) kerül sor, hanem, a szlovák és a román zsidósággal együtt, két évvel korábban. És így tovább ... és így tovább . . .

Gosztonyi Péter műveiben tárgyalt időszak

— 1918—1956 —, sajnos, bővelkedik kétségbeejtő, kiábrándító, tragikus eseményekben és személyi sorsokban. A történészekre mérhetetlen felelősség hárul, hogy mit írnak vagy mit nem írnak meg, az igazságot vagy a hazugságot akarják-e „dokumentálni”.

A történelemhamisitás — íme bekövetkezett

— egész generációk történelemszemléletét meghamisítja, lezülleszti, okozója lesz egyfajta társadalmi közönynek, és pusztítója a nemzeti önbecsülésnek. Súlyosbítja ezt a káros folyamatot, ha a hamis történelemírás mellé „betársul” az irodalom, a film, a színművészet is. Mert tiszteletreméltó, kevés kivétellel ez történt 1945 után.

Nem hinném, hogy indokolnom kellene, Gosztonyi Péter évekkel ezelőtt írt művei, egyáltalán Gosztonyi neve miért csak alig két éve váltak ismertté Magyarországon. Igaz, egyes intézmények, vagy ún. „illetékesek” kezébe azért eljutott egyik-másik könyve, mint például a már említett, Rómában megjelent A magyar Honvédség a második világháborúban c., és amiről — bár azt az olvasók kézbe sem vehették! — Nemes- kürty István ismertetést írt „Háborús szereplésünk lázgörbéje” címen az Élet és Irodalom 1987. október 16-ai számában. A recenziónak alig nevezhető írás sokkal inkább tükrözi Nemes- kürty István saját felfogását a könyvből tendenciózusan kiragadott néhány témával kapcsolatban, mintsem Gosztonyi Péter mondanivalójának valóságos szellemét. Érdemes idézni egyes megállapításait: „. . . Adatgazdag, pontos, tárgyilagosságra törekvő munka. Felhasználja a hazai tudomány közzétett eredményeit, általában elismeréssel adózva kutatóink teljesítményeinek. Az első, bár korántsem végleges érvényű nagyszabású összefoglalás. Honvédségünk háborús szereplésének számos részlete még mindig meg- világítatlan. Gosztonyi szövege is felfogásbeli korrekcióra szorul egynémely részletben. Hogyan is várhatnék egy svájci tudóstól, hogy mindenben magáévá tegye a marxista elkötelezettségű hazai kutatók nézeteit...”

Nemeskürty István tehát éppen azért marasztalja el Gosztonyi Pétert, ami pedig legfőbb érdeme: hogy tudniillik, rá nem lehetett kötelező (szerencsére!) „svájci páholyában” az a „marxista elkötelezettség”, ami viszont itthon mindenkire (Nemeskürty Istvánra is!) kötelező volt. A továbbiakban — meglepő módon — azért dicséri Gosztonyit, hogy „. .. rokonszenves tárgyilagossággal szakít a Nyugat-Európában és a tengeren túl megjelent, magyar hadtörténeti vonatkozású kiadványok indulatos-elfogult, tudománytalanul merev szemléletével...”

Mondanom sem kell, hogy ezek a „tudománytalanul merev szemléletű kiadványok” szerzői — mint recenziója végén erre rámutat, „... azok a tábornokok, akik szerte a nagyvilágban emlékirataikat fogalmazgatják.” Bizony ezer szerencse, hogy ezek a magas rangú vezérkari tisztek, akik az eseményeket átélték, azok részesei, sőt felelős irányítói voltak, megírták („fogalmazgatták!”) emlékezéseiket, mert ilyen jellegű források fel- használása nélkül a hadtörténelem nem lenne — hadtörténelem . . . Megbocsáthatatlan bűne a háború utáni kommunista rendszernek, hogy ezek a művek mind a „tiltott” kategóriába tartoztak, elzárva ezzel a háború után felnőtt generációkat attól, hogy a tragikus és fontos történelmi időszak felelős politikusai és katonái tollából megismerjék Magyarország és a magyar honvédség valóságos történetét, katonáink kényszerű, hősies küzdelmét határainkon kívül és belül lazajlott csatáik során.

Egyébként valótlan Nemeskürty István ilyen irányú észrevétele, mert éppen Gosztonyi Péter az — mint már elmondtam —, aki szerte a világon felkutatta, átvette, megőrizte és felhasználta ezeket a „tudománytalanul merev” szemléletű dokumentumokat.

Annak ellenére, hogy Gosztonyi említett művében valóban több helyütt idézi az itthon megjelent egyes történelmi müvek dokumentumait, felvetéseit, Nemeskürty István nem idézi, mit írt Gosztonyi ezzel kapcsolatban könyve előszavában: „. . .A Magyar Néphadsereg Hadtörténeti Intézetétől, sajnos, semmiféle tudományos segít93