Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 2. szám - Nagy Miklós: „Emlékezzenk régiekrel” (Orosz László: Kecskemét irodalmi öröksége)

A századvég-századfordufó Katona-kultuszáról — eltekintve Horváth Döme fáradhatatlan utolsó éveitől — nem nagy véleménnyel van az összefoglalás. „Féloldalas ez a Katona-kultusz. A helyi lapok nem vettek tudomást sem Katona József összes műveinek első kiadásáról (1880— 1881) sem a gazdagon kibontakozó Katonairodalomról”. (56.) Nem valósult meg a Bánk bán helyi díszkiadásának terve sem (57). Bármennyire igaz mindez, két megjegyzés azért ide kívánkozik. Általánosítható tapasztalat, hogy a 19. század eleji magyar klasszikusok emlékéért szülőföldjük (megyéjük, megyéik) ez idő tájt nem sokat tett. Berzsenyi két vármegyét — Vast, So- mogyot — meglakott, ámde költeményeinek ösz- szegyűjtői, népszerű ediciójának gondozója (Döbrentei Gábor, Toldy Ferenc, Bánóczi József) nem belőlük kerültek ki, nem onnét kaptak támogatást. Váczy János, az első életrajzírója, kecskeméti születésű. Nagyjából ugyanazt állapíthatjuk meg Fejér megye, ill. Székesfehérvár meg Vörösmarty viszonyát vizsgálva, noha az itteni sajtó kevésbé tekinthető át, kevésbé feldolgozott, mint a hirös városé.

A másik kommentár: mentségére szolgálhat az évszázad előtti kecskeméti polgárságnak, a zajos ünnepségek mellett nem felejtett el neves irodalomtörténészeket, színészeket meghívni. Gyulai 1883-ban és tíz esztendővel később, Négyesy László 1906-ban beszélt a költőről a szülőhelyén. Itt akár előre is ugorhatunk. A 20. században szintén sor került egy-két nagyhatású előadásra: Németh László (1936). majd Sőtér István (1970) idézte föl klasszikus tragédiánkat és alkotóját.

Az a Kecskemét, amely Németh Lászlót hallgatja, nagy áldozatokkal vészelte át a gazdasági válságot, nem kapott főiskolát, egyetemet a kormánytól, Fehérvár, Esztergom, Veszprém módjára nem támaszkodhatott Szent István korának nagy históriai évfordulóira. Nem a múltnak, nem a múltjából él. Izmosodó gyümölcs- meg szőlő- termelése, amelyet már Jókai elismert, Németh Lászlót hozzásegíti a Kertmagyarország gondolatához, hiszen e város előtte „a diadalmas belterjesség jelképe”. Falai közt 1934 után teljes összetettségében (mondhatnánk tarkaságában) mutatkozik be a népi írók mozgalma. Éppúgy eljön Móricz, mint Féja vagy Sárközi, Németh László mellől Erdei, Illyés, Szabó Pál, Sinka István meg Tamási Áron sem hiányozhat. Hivatalosan a Katona József Irodalmi Társaság (ez az új neve), kivált annak népi eszmeiségű lírikusa, Sántha György hívja őket, mégsem ő fémjelzi számukra a várost. A legfőbb vonzóerő Tóth László, a nagytehetségű nyomdaigazgató. Nem túlzás azt mondani, ő adta ki a harmincas évtized legjobb, máig emlegetett versesköteteit — József Attila kivételével. Nevéhez fűződik a következő

folyóiratok nem egyszer „hozom”-ra, ígéretek fejében történő előállítása: Apollo (Gál István), Látóhatár (Csuka Zoltán), Magyarságtudomány, Protestáns Szemle, Tanú, Válasz.

Tóth László polgármester lett 1945 után. Azonban nem soká volt szüksége rá a pártdiktatúrát kiépítő megyei vezetőrétegnek. 1948-ban

— mint Heltai Nándor megírta (1971) — „viharos gyorsasággal” távolították el tisztségéből. Azt is meg kellett élnie, hogy elnöksége alatt a Katona József Társaság rövidesen „fúzióra lépett” a Magyar Szovjet Baráti Társasággal — ami némi iróniával államosításnak is tekinthető.

1955-ben — ismét Tóth László elnökségével

— újjáalakult a társaság, ám a politika zajlása (1956!), a pártállam szabta korlátok következtében, szűk térre szorult. Egészséges változás csupán 1969-et követően, Orosz László alelnöksége alatt mutatkozott. Szélesebb körben is: ekkor indult meg a Forrás, a város irodalomtörténetének első tisztán szépirodalmi és tudományos lapja. Ezzel voltaképpen össze is foglaltuk az utolsó negyedszázad két vitathatatlan eredményét: a Katona József Társaság szűkös anyagi eszközeivel mindent megtett, hogy a múlttal való kapcsolat meg ne szakadjon, élő maradjon Katona József emléke. A Forrás szociográfiai színezetű orgánum. Kecskeméten szerkesztik, de munkatársait mindenünnét toborozza, s korán vállalta az öttagú síp szerepét: az országhatáron túli magyar alkotók megszólaltatását. Főmunkatársa, Buda Ferenc líránkban országosan ismert név, Szekér Endre, a főszerkesztő-helyettes legújabb költészetünk értő kritikusa, s alighanem az egyetlen, aki azt gyakran stilisztikai módszerrel közelíti meg.

Függelékként külön fejezet csatlakozik a kismonográfiához, amelyben Orosz László munkásságát ismerteti Szekér Endre, „Orosz László és Kecskemét” címmel. Horváth Döme meg Orosz László azok, akik a legtöbbet tették Kecskeméten a helyi irodalmi múlt tudatosításáért. Kettejükhez nem hasonlítható az egyébként érdemes kutató, Hajnóczy Iván, az 1930-as igen eredményes Katona-emlékév legfőbb mozgatója. Horváth Döme elsőrosban várospolitikus, közéleti ember, aki egyebek mellett szobrot, emléktáblát harcolt ki a Bánk bán alkotójának. Huszadik századi utódja — s itt érezhető a kor visszafogó ereje

— távol került a várospolitikától, sokszor még az irodalmi-tudományos élet szervezésétől is, ámde lehetett, s lett is irodalomtörténész. Nélküle nem áll a polcunkon Katona főmüvének kritikai kiadása, értékes kismonográfia a drámaköltőről, s nem léphetnek be a Katona József emlékmúzeumba sem. Orosz László feltáró munkája közelebb hozta az érdeklődőkhöz Tóth László alakját, megvilágította Móra Ferenc kötődését Bánk és Tiborc megteremtőjéhez. Tudósi szemhatára tágasabb a Katona-filológiánál, a helyi művelődés90