Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Szakály Sándor: Őszinte hittel (Szász Béla: Minden kényszer nélkül)
történet kereteinél, hiszen könyvet írt Berzsenyiről, sajtó alá rendezte Kis János költeményeit, kivívta helyét a hazai felvilágosodás és reformkor legjobb szakértői között. Megvalósulni látszott Orosz László áldozatos munkája nyomán a magyar dráma szerelmeseinek régi álma: Katona József összes műveinek kritikai edíciója. Ez a vállalkozás félbe maradt, hisszük, históriai mértékkel mérve, rövid időre. Ha majd egyenletes ütemben folytatódik, az sokaknak szerez örömet, de tán senkinek se nagyobbat, mint neki. Nagy Miklós Őszinte hittel Szász Béla: Minden kényszer nélkül Vannak könyvek, melyeket az embernek ismernie kell. Vannak alapművek, melyek ismerete nélkül nehéz eligazodni egy-egy történelmi korszak útvesztői között. Vannak könyvek, melyek ismerete nélkül szegényebbek vagyunk egy igazi élménnyel. Úgy vélem; mind a három állítás igaz az Európa Könyvkiadó Extra Hungariam-soro- zatának első kötetére, Szász Béla Minden kényszer nélkül című munkájára. A szerző és könyve hosszú évtizedes kivetett- ség után talált ismét haza; igaz, a hazatérés nem Szász Béla hibájából váratott oly sokáig magára. Hogy 1989-ben ez — ha könyv formájában is, de — megtörténhetett, köszönet érte az Európa Könyvkiadónak és a sokat ígérő sorozat másik gazdájának, a História folyóiratnak. 1990-ben maga a szerző is hazalátogathatott. Szász Béla könyve — mint már jeleztem véleményemet — alapmű. Alapmű, a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett magyarországi bolsevista diktatúra működési mechanizmusának, belső felépítésének a megértéséhez. Mert akárhogy is próbálták szépíteni, 1947 után Magyarországon valós diktatúra épült ki, csak akkor úgy nevezték: szocializmus. Szász Béla a szocializmus — nem a sztálinizmus! — őszinte híve volt. Akkor vált kommunistává, amikor azzal nem kiváltságokat, de „rosszpontokat” lehetett szerezni. Őszintén hitt egy eszmében, egy majdan felépítendő új társadalomban. Ezért vállalta a harcot, az emigrációt is. Ezért tért haza röviddel a második világháború befejezése után emigrációjának színhelyéről, Dél-Amerikából. Szolgálni, segíteni akarta hazáját, népét. Nem tudta, nem tudhatta, hogy ehhez biztos(?) hátteret csak a moszkvai emigrációban eltöltött évek, a sztálini Szovjetunióból történt visszatérés biztosíthat. Mindenki más — aki máshonnét jött, vagy csak otthon volt — gyanús vagy gyanússá válhat. Hiszen az a tény, hogy a Horthy-Magyarországon, a kapitalista világban élt kommunisták épp bőrrel úszhatták meg a nagy világégést, több mint furcsa. 1945—1946-ban, amikor az osztályharc még nem éleződött ki igazán, amikor mindenki az újjáépítés lázában élt, a Nyugatról visszatért, illetve a magyarországi illegalitásban dolgozott kommunisták is a párt középkáderei, vezetői közé kerülhettek, még nem látták sokan a jövőt. A koalíciós időszak még bővelkedett felkészült, rátermett kommunista vezetőkkel (is). Az alapos műveltség, az idegen nyelvek ismerete, az egyetemi diploma még jó ajánlólevélnek is számíthatott. Szász Béla rendelkezett valamennyivel. Középkáder lett; előbb a külügy- majd a földművelésügyi minisztériumban. Utóbbi munkahelyéről máshova került, 1949. május 24-én, az And- rássy út 60-ba, Péter Gábor földalatti és földfeletti birodalmába. Oda, ahol a Gonosz uralkodott. Szász Béla először — mint annyian sok ezer sorstársa közül — nem értette miért került az ÁVH elé. Hamarosan rájött. Ellenséggé vált. A totális diktatúra kiépítésén fáradozó MDP vezetése mindenütt az ellenséget kereste, de elsősorban saját soraiban, hiszen ott lehettek trockis- ták, titoisták, jobboldali elhajlók, egykori szociáldemokraták. Aki keres, az talál — tartja a mondás; és Rákosiék kerestek és találtak is. Az illegális magyarországi kommunista mozgalom, majd az új rendszer erős emberét, a párt utasításait mindig buzgón végrehajtó Rajk László személyében. Az egykori keménykezű belügyminiszter mellé azonban társak kellettek, lehetőleg olyanok, akik a második világháború évei előtt és alatt Magyarországon vagy Nyugat-Európában, esetleg az óceánon túl éltek, dolgoztak. Tévedés, hitték és hangoztatták a legtöbben a lefogottak közül, hiszen nem voltak közöttük olyanok, akik meg- és átélték volna az ezerkilenc- százharmincas—negyvenes évek Szovjetuniójában történteket. Ártatlanságukról igyekeztek meggyőzni kihallgatóikat, kínzóikat is. Hamarosan rá kellett azonban döbbenniük: kísérleteik reménytelenek. Egy út maradt csak előttük, a töredelmes bűnbánó vallomás, amely jó esetben talán az életet jelentheti. És Szász Béla ettől a töredelmes vallomástól, a beismeréstől fosztotta meg kínzóit. Nem vállalta a kitalált vádakat, a másokat is mélybe rántó hazugságokat. Állt összetört bordákkal, cipóvá dagadt talpakkal, véresre verten, sóval a szájában, de nem tört meg. Pedig számoltak vele. A „Nagy Perben” neki is jutott volna szerep. Az ÁVH „agytrösztje”, vagy még inkább az MDP néhány „jeles” vezetője által kiagyalt perben vádlott és tanú is lehetett volna, de nem lett. 91
