Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 2. szám - Márkus Béla: A vadszeder útján (Esszé Pintér Lajos esszékötetéről)

hogy önmaga advocatus diabolija legyen, önmaga ellen gyűjtse az érveket. E tekintetben tetszik szegényesnek a világirodalmi és a hazai példatára, egyoldalúnak az elméleti tájékozódása. Különös az is, hogy néha milyen könnyen bánik az ellenvéleményekkel, az övétől eltérő költészetfelfogásokkal. „Megvalósíthatatlan”-nak tartja például Pound, Micheaux, Weöres és Tolnai Ottó azon szándékát, hogy ne közöljön, ne üzenjen semmit a költészet, „narcisztikusan önállósított szinten” „megállított” írásról beszél — kissé nyakatekerten és hetykén. Ha ily könnyű az „ellenfél”, ha ennyire megvalósíthatatlan a terve, akkor nincs izzása a drámának, és nincs tétjük, vonzásuk az ellenkező szándékoknak sem. Akkor „a korszerűtlenség, a romantikus látás, a másodlagosság, a Nagy László-utánzás hamis vádjainak csatamezején” Pintér Lajos úgy juthat keresztül, mint Fabrizio del Dongo a Waterlooi ütközeten. „Hasadás nélkül”, könnyűszerrel viheti át, amit meggondolandó pedig, hogy érdemes-e cipelnie, költői öntudatát.

Igaz, menet közben nekiveselkedik súlyosabb terheknek is. József Attila három sorával — „harmattá vált bennem a gond és teher: / se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér, / csak megfáradt ember, aki itt hever” — háromszor, három helyen is megpróbálja magyarázni és értelmezni a modern lírát. A megfáradt ember mint valami tolvajkulcs tűnik fel, amelyik az újabb költészet minden zárját nyitja. A József Attila-sorok legelébb, az első hivatkozáskor a művészi kiüresedés, gyökértelenné válás illusztrálására voltak hivatottak. Figyelmeztetésül szolgáltak Pintér számára: „nehogy épp az új nemzedékek kezén-közén üresedjen, finomodjon »harmattá« a hajdani, örökölhető és örök érvényűnek tetsző »gond és teher!« Aztán, a Görömbei-féle interjúban ugyancsak az irodalom „elsápasztási, elvér- telenítési” folyamatát jelezték. Rosszallóan említve, hogy az „esztétikai, kritikai rendszerünk” — ! — is sokszor jó néven veszi, ha egy művész a magyarságától, földmunkási- munkási származásától vagy az értelmiségi, akár a korosztályi tartozástudatától „föloldo- zottan és föloldottan” lép színre. „A megfáradtságot jó esetben kell hogy kövesse a megújulás” — e reményben benne foglaltatott, hogy rossz eset az, ha marad az avantgárd, marad a kísérletező irodalom. A fejlődési lánc harmadik szemével az elemző a kedves költő és barát, Tolnai Ottó verseit igyekezett befogni. Itt is a kifáradással, kiábrándulással, a meneküléssel hozta összefüggésbe a különben nagyon magasra értékelt költészet újszerűségét. Sőt, elmerészkedik annak kinyilatkoztatásáig is, hogy József Attila sorai fogalmazták meg a legpontosabban, Pilinszkyig érvényesen, a modernséget, az új költészetet és az új tárgyiasságot. Kedvelt stíluseszközével, az ismétléssel még nyomatékosítja is az állítást: „Mondhatni: modernség, új avantgárd, új és új kísérletek. Én mondom: ismét és ismét a József Attila-i megfáradt ember ábrázolása.” Igaz, ezt egy árnyaló mondat követi majd, ám ez vajmi keveset változtat a lényegen: útkeresés közben a hídszerep eszményét maga előtt lebegtető Pintér Lajost egy avult költészetfelfogás koloncai botladoztatják a legsűrűbben. ízlése, meggyőződése, szereptudata az egyik irányba, intellektuális érdeklődése, nyitottsága, irodalomszeretete a másikba húzná: ez az igazi kelepcehelyzet.

(A 75-ös csoporttól a viviszekcióig) Nemcsak a hagyomány és a korszerűség vitájában szorítja ez a „kettős csapda”. Bilincs rajta az is, hogy nem adta föl, nem oszlatta szét a „közösségben munkálkodás régi nagy illúzióját”, és nemzedékében ő lett a „leginkább nemzedékpárti”. Egy helyütt a 75-ös csoportként nevezi meg magukat, a másikon a pesti egyetem folyóirata, a Jelenlét körül szerveződött társaság tagjait sorolja — Sárándi Józsefet, Csapiár Vilmost, Kartal Zsuzsát, Vámos Miklóst és Ördögh Szilvesztert —, a harmadikon arról a korosztályról beszél, amelyhez Baka István, Bari Károly, Szöllősi Zoltán, Aczél Géza, Nagy Gáspár, Pinczési Judit és Pécsi Gabriella, továbbá Pass Lajos és Kántor Péter mellett ő is hozzátartozik. Hogy mi fogta volna, mi fogná össze őket, milyen program, milyen közös, legyűrendő ellenfél és milyen eszmény? — ennek kifejtése, például egy átfogó dolgozatban, elmarad. A korosztályi számvetés töredékei a társak köteteit méltató írások; ezeknek sem a szisztematikusság, a módszeresség az erényük. Ezért fordulhat elő, hogy van, akihez egészen közel hajol, ám többük csak a névsor összeállításakor jut az eszébe. Nemzedéki optika nagyíttatja „pör”-ré a korán elhunyt költőnő művészi örökségének, hagyatékának sorsát; ez az utóbbi évek egyik legszebb ars poeticájává a Hétparan80