Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 2. szám - Márkus Béla: A vadszeder útján (Esszé Pintér Lajos esszékötetéről)

csolatot Nagy Gáspártól; minősítteti többször is „remeklés”-nek a pályatársak egy-egy művét, s ugyanebből a látószögből mutatkozik a modern magyar próza „egészére is ható kihívás”-nak Baka István novellisztikájának két darabja — és így tovább.

Ez, a szakmai féltékenykedésnek, írói gőgnek nyomát sem mutató, a felsőfokú elismerésekkel sűrűn élő, a pályatársak teljesítményeinek gáttalanul örülő, ez — a szerző egyik különleges képét használva — a „tüskenélküli áradással” dicsérő magatartás eredhetne csupán tartós érzelmi hangoltságból, egy meleg szívű, derűs kedélyvilágú, ép, egészséges lelki alkatból. Helytállóbb azonban a jó nevelés, az okos oktatás, a lelkes példakövetés eredményének is látni. Karakter jeggyé, emberi minőséget meghatározó vonássá azon a „profán egyetemen” rögzülhetett, ahol Kormos István volt a „professzor”, az egyszemélyes tanszék: a Kozmosz Kiadó szerkesztői szobájában. A hálás természetű, figyelmes és tapintatos Pintér Lajos megjelöl ugyan mást is nemzedékének szerveződési helyszínéül, a Tiszatájat, az induló Mozgó Világot, a Tengerlátó antológiát és még a Juhász Ferenc főszerkesztette Új írást is — kortársai lehetnének azonban a megmondhatói, e listához férhet-e kétség.

Vagy ezzel kapcsolatban is az az igazság, amit kissé talányos kétértelműséggel — egy új „kettős csapda” foglyaként? — a nemzedéki példák érvényességéről mond: „És mégis, és mégse,” bármi is történt e korcsoporttal, lehet, mégis vagy mégse lehet, hogy nemzedék volna — Kormos István személye s tevékenysége mindenképpen felemelő és megtartó, példa. A vadszeder útján legihletettebb, legszebb darabja a Kormos-egyetemről íródott. A tanítvány tanára tulajdonságait sorolva önmaga portréját is rajzolja.

Megigézte Kormos magas műveltsége s felfokozott igényessége, fogékonysága s kíváncsisága; a kultúra minden mozzanata, s főképp a költészet minden értéke fontos volt a számára? De hiszen mennyire hosszú lenne a lista, fölsorolni, mi mindenre figyel, mi mindent megtanult, szorgalmas nebulóként ő is! Természetesen a népi irodalom jeleseire hivatkozik, a legsűrűbben őket idézi, ám néha szinte csak azért, hogy a cáfolhatatlan értékek sorába emeljen alig ismerteket is. Tóth Menyhért festőt ezért teszi rendben és rangban Illyés Gyula és Veres Péter mellé. Nyitott és merész szellemre valló s a nemzedéke fölé emelő, kivételes vállalkozás Bartók emlékezetét megidézni; példásan érzékeny műelemzés a gazdag hivatkozású Szilágyi Domokos-versről, a Szegénylegényekről szóló. Képzőművészeti érdeklődése kiterjed többek között Szervátiusz Tibor, Martyn Ferenc, Gulácsy Lajos munkásságára; a filmek seregében Bódy Gábor vagy Gothár Péter rendezései („a Megáll az idő. Azt is szeretem”) éppúgy ott vannak „a képzeletből kiradírozhatatla- nok” között, mint a Szindbád, az Árvácska vagy Wajda Márványembere és az örmény Paradzsan alkotása, A gránátalma színe — és így tovább. Máskor filológiai aprólékosságával lep meg. Annak közlésével például, hogy Esterházy Péter könyvének egyik szállóigéje, a „Szóval az elvtárs szerint Kant épeszű?!” a Bulgakov-regényből, A Mester és Margaritá- ból „szállt elő”. A műveltség része az is, hogy a család szavunkat — egy 1395-ös nyelvemlék alapján — oda tudja komi a csalárdhoz; hogy Marx Kommunista Kiáltványának felhívását Kierkegaard egy évvel korábbi, 1846-os „irodalmi bejelentésével” szembesíti: mindenki magában dolgozzék a saját megmentésén, mert a világ továbbfejlődésére vonatkozó prófécia csak mint tréfa viselhető el. Kedveli a kuriózumokat is: sok iskola névadójáról, sok kisiskolás példaképpé növesztett Bányai Júliájáról például nemcsak azt jegyzi föl, hogy 1848-ban a felkelőkhöz állt, hanem azt is, hogy 49 után viszont vagy Argentínában vagy Brazíliában kuplerájt nyitott.

A Kormos-egyetemen is elsajátított tananyaghoz, az elmélyült stúdiumokhoz tartozik: Pintér Lajost ritkán lehet tévedésen kapni. Ilyenkor is úgy fest, mintha leckefelmondó buzgalma ragadta volna el; még mielőtt szervesültek, rendszerbe szerveződtek volna a friss ismeretek, már sietett közzétenni őket. így eshet meg, hogy az egységes nemzeti államok megteremtéséről, illetve a népi kultúra és szellemiség „végvárainak” kiépüléséről szólva a XVIII. század végét és a XIX. század elejét idézve olyasmit állít, amit egy másik dolgozatában majd cáfol. Nevezetesen, hogy a népi és a nemzeti fogalma fedte volna egymást. A sietség következménye lehet másutt a XIX. század közepével kapcsolatban

81